A hallgatók figyelme a legértékesebb

Megannyi különböző zenei hatás alatt nőttél fel: miközben klasszikus zenét tanultál és rockzenekart alapítottál, felfedezted azt is, hogy milyen izgalmas fuvolán improvizálni. Mi volt ezekből a legjelentősebb inspiráció a későbbi munkáidhoz?

A háború utáni Hollandiában nőttem fel, az országunk éppen a 2. világháborúból lábadozott, és az amerikai kultúra nagyon vonzó volt számomra: Hollywood, a rock & roll, Walt Disney, rágógumi, és ami a legfontosabb: blues, jazz, rock, pop, mindazok a zenei stílusok, amelyek az elmúlt évszázad során alakultak ki. Ugyanakkor zenesulisként Bartók Béla nagy inspirációs forrás volt számomra: vonósnégyesei például, de a hegedűszólóra írt szonátája, zongoraversenyei is. Zenekari versenyművek, hegedű- és brácsaversenyek! Bartók zenéjében nagyon sok a "duende", a felfokozott érzelmi állapot. És aztán a hihetetlen ritmusai! 1975-ben Budapestre utaztam miatta, csak azért, hogy megismerjem egy kicsit a magyar kultúrát, és megvásároljam a kottáit és lemezeit, amik a Hungaroton kiadónál megjelentek! De aztán a 70-es években még Steve Reich minimálzenéje tette teljessé a képet.

Az egyik korai rajongója voltál a PPG Wave szintetizátornak (ma is sok millió forintot érő hangszer), ami egy úttörő digitális eszköz volt a nyolcvanas évek elején. És ami arra késztetett, hogy egyre többet kísérletezz loopokkal és hangmintákkal. Mit találtál izgalmasnak ezekben a berendezésekben, illetve a hozzájuk kapcsolódó popzenei technikákban, amiket aztán később a kompozícióidban is felhasználtál?

Igen, egyike voltam a kevés PPG tulajdonosnak, közvetlenül Wolfgang Palmtól, a gyártótól vettem egyet. Már képes volt szekvenciák megalkotására – maximum 2500 hangjegy –, de azt is imádtam benne, ahogyan a hanggenerátorok gazdag hangszíne átmozgott az összes hullámformán.

Komponáltál egy kamarazenei művet papagájhangokra, ez a mű még manapság is előremutató. Hogyan jött hozzá az ötlet?

Volt hét papagájom, nagyon szelídek voltak, én meg tanulmányoztam a „nyelvüket", ez indította el a művet. Az élő bemutatóhoz volt egy vízióm: a zenészeket egy ketrecbe tettem, beleértve magamat, a számítógépeimet és szintetizátoraimat, és az egyik albínó papagájom vezényelt minket a másik kis ketrecéből. Először fordult elő, hogy ember, gép és állat együtt zenélt!

A zenédben a nagyon komoly témák mellett sok a vicces elem is. Néha úgy tűnik, hogy kifelejtjük ezt a fajta érzelmet a zenéből. Egy híres Frank Zappa-címet idézve kérdezem: a humor hozzátartozik a zenéhez?

Igen, a humor nagyon fontos, a művészetben is. A zene néha olyan komoly tud lenni. Az én zeném sem homlokráncolós komolykodó avantgárd, az USA-ban egyenesen avant-popnak hívják, ami tetszik nekem.

Az október 18-i koncertre személyesen is eljössz a Zene Házába, ahol az egyes tételek között mesélni fogsz a darabjaidról. Valószínűleg sokféle értelmezésben hallottad már a zenédet. Ugyanakkor olvastam, hogy az első zongorakompozíciódat viszont soha nem adták elő. Mi az, ami nagyobb elégedettséggel tölt el: befejezni egy művet papíron, vagy hallani élő előadásban?

Ó, nem, élőben kell hallanom! A zene a kommunikációról szól. Építész vagyok, de az általam tervezett épületeket az építőknek kell befejezniük. Remélem, hogy az embereknek tetszenek annyira az épületeim, hogy hajlandóak benne élni. Most a zeneszerző számára a hallgatók figyelme a legértékesebb dolog.

interjú: Dömötör Endre