Cseh Tamás 80 - Indián TIPI

2023.12.11. - 12.14.

Pár mondat az indián tipi-ről:

Már az “indián” szó is magyarázatra szorul: Innen Magyarországról nézvést oly egyszerűnek látszik:  “Egy nép, akik Amerika őslakói voltak, valaha ők és csak ők népesítették be ezt a hatalmas kontinenst”. Valójában sokezer nagyon különböző nép élt ott, többségüket kiirtotta a fehér ember! De töredékük megmaradt, ma is sok száz kis nép fiaira bukkanhatunk, akik még mindig jóval nagyobb kulturális és nyelvi változatos-ságot mutatnak, mint amit akár a teljes Európában láthatunk.

Válasszuk ki a Préri-vidéket. Ez “csak” körülbelül tíz magyarországnyi (eredetileg erdőben, vadban meglehetősen szegény, zömében gyér füves) terület, az USA “közepe táján”, mely a fehér behatolás előtt alig lakott térség volt. Aztán a (fehérektől szerzett) lovak és a fém eszközök lehetővé tették hogy ez is lassacskán több mint ötven különféle nyelvű nép folyamatos, állandó lakóhelyévé váljon,  –  majdnem háromszáz éven át.
A nagy változást alapvetően a fehérektől szerzett lovak elterjedése okozta; –  Azaz a térség igazán “lakhatóvá” attól vált, hogy a lovakkal sokkal nagyobb területeket lehetett bejárni, a vadászat és a gyűjtö-getés kihasználható területévé tenni. Főleg pedig velük eredményesen /hatékonyan lehetett a bölényekre vadászni, és így erre a gazdag élelemforrásra folyamatosan lehetett támaszkodni. Valójában itt egy új kultúra kezdett kialakulni, melynek kiteljesedését azonban az USA katonái a főleg 1866 és 1892 közötti időszakban lezajlott népirtással (és a rezervátumokba toloncolásokkal) egyszerűen elvágták.

A tipi, ez a kúp-alakú sátor, e népek nagyjából egységes lakósátra volt, az év teljes egészén át. Könnyű volt a hagyományos vándorló élet igényei szerint gyorsan lebontani, szállítani, szűk egy óra alatt újra felállítani. (Ha “sietni kellett”, bő fél óra alatt a teljes tábor útra kész volt, minden előzetes készület nélkül!) A tipi ma is használatos, de folyamatos életteret csak különleges keveseknek jelent.

A tipi a kezdeti időkben inakkal összevarrt bölénybőrökből készült, más megoldás nem volt. Múzeu-mokban látható néhány példány, melyek százötven évnél is jóval öregebbek. Bizony akkor sem volt egyszerű feladat az ifjú párnak létrehozni leendő lakhelyét, mely legalább 16 teljes bölénybőr kikészí-tését és szakszerű összevarrását kívánta. Egy kiváló vadász néha nagyobbat is megengedhetett magának, akár 25 bölény bőréből. De ezek már két mázsánál is többet nyomtak, szállításuk, állításuk is csak két darabban történhetett. … Aztán amikor a fehér kereskedők megjelentek e vidékeken, a ponyva-anyag szinte azonnal kiszorította a nehéz bőröket. Sőt ezáltal nagyobbak is lehettek a tipik, (a különleges, közösségi célokra használt  tipik akár 8-10 méteresek is,) szemben a korábbi 4, legfeljebb 5 méteresekkel.

A “tipi”  lakota szó, más törzsek egészen más szót használtak, például a velük szomszédos varjú nép (=”abszaraki”) asé-nak mondta. A kisebb tipiket egy tucat, a nagyokat akár húsznál is több egyenes karcsú fenyő-törzsből összetámasztott vázra feszítették rá. Vándorlásnál e rudak kerék-nélkűli szállítóeszközként szolgáltak, karcsú “A” betű formára összekötve, csúcsos végük a ló hátán volt rögzítve. (A vízszintes összekötő rudakra volt a holmi rákötve. Magyarul leginkább a “rúdcsúszka” név járatos; A nemzetközi szakirodalom a francia “travois” (ejtsd: travoá) szóval nevezi őket, lakota (=sziú) nevük “sungwakinhupa”.) A tipikus, legfeljebb kb. térdig érő gázlóknál még minden holmi átrakás nélkül, szárazon juthatott át a segítségükkel.

Minden tipiben egységes helye volt a családfőnek (az ajtóval szemközt, ez a “tisztelet helye”), és külön a családanyának, a gyerekeknek, a tűzifának, stb. Bejárata rendesen mindig Kelet felé nézett, igazodván a leggyakoribb, legerősebb nyugati szelekhez. A tipi közepén takarékos tűz égett, hidegben a meleget, sötétben a világosságot ez adta. A bejárat fölött magasan “füstlapok” láthatók, ezeket a szélirányhoz lehetett igazítani, és esőben úgy álltak, hogy ott az eső ne találjon utat, viszont a füst kijusson. Ha új helyre érkeztek, ott a békeidőben vezénylő “falufőnök” (és esetleg 1-2 tekintélyes társa) jelölte ki az egyes családok sátorhelyeit. Ha megszokott táborhelyre tértek vissza, ott eleve minden sátornak megvolt a maga helye. Amelyik (rendesen együtt vándorló) altörzs (nemzetség) népesebb volt, táboruk esetleg akár 100 sátorból is állhatott. A sátrak ilyenkor két-három koncentrikus kört formáltak. Kisebb népeknél nem volt ritka az arcvonal-szerű sátor-elhelyezés sem. A régebbi időkben egy tipiben rendesen 4-7 fő lakott. Nyáron, jó időben csak éjjelre mentek be a sátorba, egyébként minden családnak, – vagy néhány közeli rokonnak közösen – megvolt a maga kinti főző-tüze. Egy “minőségi otthon” mindenképpen szépen díszített, kifestett tipit jelentett. A ponyva-tipiknél nagyon fontos “üzemviteli, hőtechnikai, kényelmi és dekorációs” elem a sátor belsejében körben a rudakra felkötött, kb. 1.40m magas, alján a földre lecövekelt “harmatfüggöny”. A (szinte) füstmentes levegő-ellátást, elosztott légáramot, és a tűz melegének bent-tartását alapvetően ez a szabott-varrt körbemenő ponyva biztosította. Ezek is mindig igényes egyedi festéssel voltak díszítve.

Cseh Tamás neve itt csillog napjaink kulturális életében is. – Noha immár tizennégy éve, hogy elhagyta e földi világot. – Dalai szívünkben zengenek, de sokszor újólag hallhatják füleink is, hiszen igényes szerkesztők teszik be válogatásaikba, hivatkoznak rájuk, idézetek villanak elő. És átiratok sokasága születik, mostanában is. E dalok merőben szokatlan karakterükkel, üzeneteikkel, és nem utolsó sorban előadójuk rendkívűli személyisége okán is szinte új műfajként robbantak be viharosan terebélyesedő közönségük körébe. – Mindenki ki volt éhezve a bátor, igaz szóra az akkori világ szürke, merev hazugság-szövevényében vergődve, életük gyógyítása érdekében is.

Születésük módja, technikája is egyedi: Bereményi Géza csodálatos, sejtelmesen sokrétű, impresszionista-szürrealista vers-sorai egyszerre születtek a kezdő dallamtöredék kifinomodásának, felépülésének lépéseivel. Micsoda érzékenység, micsoda eszköz-gazdagság és kifinomult tudás mindkét alkotónál.
 –  És mindez egy közös, különleges minőségű időbe szorítva. ... –  Egy közösen eltöltött “alkotó-délután”:  Egy új dal. Csiszolt-csiszolatlan gyémántok születtek, napról-napra. …
Végső ragyogásuk aztán a rivalda-lámpa fényében állt össze, amint Cseh Tamás odaadta őket hallgató-ságának, félszegen ám mégis nagy fegyelmezett tisztelettel. Tisztelettel a hallgató, figyelő ember, az igazság, az érzés és a gondolat, a színpad, a pillanat iránt. Igen, főleg a közel ezerkétszáz dal okán figyelünk, gondolunk ma is Cseh Tamásra. …

De amint az “Égiek által öszeállított, megismételhetetlen szerző-páros” másik tagja, Bereményi Géza életműve is további, szintén hatalmas értékű alkotásokkal ajándékozott meg bennünket, ugyanez a helyzet Cseh Tamásnál is. Ifjúként inkább a képzőművészetet gondolta élete fő ösvényének;  Rajzok, grafikák hosszú sora, egy-két szárnypróbálgató festmény jelzi, hogy ezen az úton is bizonnyal remekművek hosszú sorával állt volna elő. De a politika vezérelte diszkrimináció (1960-as évek!) elrekesztette őt ettől a lehetőségről.  –   Profán gondolat, de tán mi, kortársai, és az utókor így kaphatott többet tőle, hiszen dalaival százezres tömeget érinthetett meg, ami egy képzőművésznek igen nehezen adatik.

Saját szavaira hivatkozva (Bérczes László: Beszélgetőkönyv) itt a helye “beemelni életművi kincsei közé”  családját, szellemi-erkölcsi hagyatékát ma is féltőn gondozó feleségét és két gyermekét. Ők mind jelen vannak a jelenlegi magyar művészeti, szellemi élet terében. 
  –  Aztán pedig indiánságát, ezt a különös, szinte reménytelenül megérthetetlen kutúrantropolőgiai kalandot, mely bőven több mint ezer ember életébe hozott be saját megélt élményeket egy egészen más világból, a síksági indiánok törzsi kultúrájának “így megérinthetővé varázsolt” mindennapjaiból. Cseh Tamás 1961-ben, három barátjával az érettségire készülve “találta ki ezt a különös indián-játékot”. Aztán egész életében vezette, építette és tökéletesítette e máig is erőben élő “szellemi (és valóságos) kalandot”, mely speciális jegyei által a világon egyedül áll, kiemelkedve sok tízezer “indián-hobbista” szintén figyelemre méltó szellemi és fizikai tudása, tapasztalata fölé.

Nos itt egy “TIPI” áll, korhű mása e régi népek “családi házának”, mely praktikus, egyszerű, tulajdonosa a havas téli hidegben is biztos fedezéket talál benne. Ebből a szinte megközelíthetetlen különösségből próbálunk meg itt felvillantani mégiscsak valami keveset. Reméljük hogy a különös “mozgó-árnyékok” (filmkockák) segítségével képesek leszünk örömet és jó gondolatokat ébreszteni látogatóinkban!