.jpg)
A közép-kelet-európai zenei identitás hangszere
A cimbalomról röviden
A cimbalom ősei
A trapéz alakú, húrra feszített, ütővel megszólaltatott hangszercsalád eredete az ókorig nyúlik vissza, a cimbalom ősei, a perzsa zenében használatos szantúr, vagy a Kis-Ázsiában elterjedt kanun mind a mai napig fontos hagyományos hangszerek saját őshazájukban, de keletebbre haladva is találkozunk idetartozó hangszerekkel, elég csak például a kínai yangqint emlegetni. A cimbalom európai rokonai, például a német hackbrett, vagy az angolszász területek dulcimerje szintén ehhez az organológiai családhoz tartoznak. E hangszerek alapvető tulajdonsága a verővel, vagy kalapáccsal történő megszólaltatás – nem véletlenül szokták sokszor a népzene zongorájának nevezni a hangszert. S a zongorához hasonlóan a cimbalom is rengeteg játéktechnikai lehetőséget, a stílusok végtelen tárházát nyújtja az avatott játékos számára.
A modern cimbalom hungarikum
A modern cimbalom nem egyszerűen egy népi hangszer felnagyított változata, hanem egy tudatos technikai és zenei innováció eredménye. A pedálcimbalom feltalálása Schunda Vencel József nevéhez fűződik, aki az 1870-es években nemcsak nagyobb testtel, hanem pedálos csillapítórendszerrel is ellátta a hangszert, lehetővé téve ezzel a dinamikai, karakter- és hangtartam-béli sokszínűséget, végtelen horizontokat nyitva ezáltal a cimbalmosok számára. Bohák Lajos továbbfejlesztései révén pedig a cimbalom már nemcsak a cigányzenészek, hanem klasszikus zeneszerzők kezében is egyre gyakrabban megfordult.
Kávéházi kultúrában és népzenében
A 19–20. század fordulóján a cimbalom a magyar kávéházi kultúra emblematikus hangszerévé vált. A cimbalmosok egyszerre voltak a cigányzenekarok harmóniai-ritmikai oszlopai is, de virtuóz szólójátékosként is megállták a helyüket. A magyar városi cigányzene, mely ebben az időszakban vált világmárkává, a cimbalom nélkül nem lenne az, ami. A népzenei gyakorlatban, a falusi zenekaroknál ugyanakkor sokáig – Erdély egyes területein egészen a 20. század végéig – megőrződött az archaikus cimbalomjáték, az ún. prímcimbalmozás, mely jóval dallamközpontúbb a városi hagyományos zenére jellemzőbb, harmónia-centrikusabb játéknál. Utóbbi természetesen a polgárosodottabb területeken hamarabb leszivárgott a falusi bandák játékába, de a régiesebb zeneiséget őrző tájainkon – ahol a hangszer egyáltalán történelmileg meghonosult – megmaradt a korábbi játékmód. Némiképp eltérő pályát írt le a cimbalom Románia regáti területein, ahol a helyi cigánymuzsikusok, a lautarok gyakorlatában először a kobozt váltotta fel, átvéve annak kísérőritmikai formuláit. Később ezzel párhuzamosan fejlődött ki rajta az a rendkívül kifinomult szólójátékmód, amelyet olyan zseniális muzsikusok, mint a minden idők talán legnagyobb cimbalmosaként emlegetett Toni Iordache játékán keresztül ismerhetett meg a világ.
A cimbalom reneszánsza
Ma a cimbalom újabb reneszánszát éli – nem kis részben annak köszönhetően, hogy sokoldalúságának hála újra és újra képes volt túllépni addig megszokott keretein. Jazzformációkban, világzenei projektekben, de klasszikus kamarazenei vagy szimfonikus művekben is rendszeresen felbukkan. Filmzenék, kortárs darabok, crossover produkciók is felfedezték azt a különleges hangszín- és textúrakészletet, amit a cimbalom kínál. A hangszer „kozmopolitizálódása” nem annak identitásvesztése, hanem épp ellenkezőleg: a karakteréhez való hűség újrafogalmazása a 21. században. Kevés hangszer bír ilyen jellegzetes hanggal, mégis ilyen sokoldalúsággal. A hazai cimbalmos közösség idősebb és fiatalabb tagjai, Lisztes Jenő, Lukács Miklós, Id. és Ifj. Ürmös Sándor, Csurkulya József, Jónás Géza, Bangó Ernest, Balogh Kálmán, Horváth Áron, Szabó Dániel, Zimber Ferenc, vagy a hazánkban élő moldáv Ion Curtean – hogy néhány nevet említsünk a sok közül – mind kísérletező kedvű művészek, akik folyvást új terepre viszik a hangszert, bővítve annak zenei lehetőségeit.
Cimbalonszalon
A Magyar Zene Háza megnyitása óta futó Cimbalomszalon sorozatunk (az előbb felsoroltak közül sokan fel is léptek már ebben a szériában) tehát nem múzeumi gesztus, hanem tér egy nagyon is élő hangszernek. Ebbe a sorba illeszkedik a december 14-i koncert is: Lisztes Jenő és Giani Lincan közös estje egyszerre találkozás és kísérlet. Lisztes Jenő a magyar virtuozitás világklasszisa könnyed, robbanékony, de végletekig letisztult játékkal, mellyel a világ bármely színpadán lenyűgözi a közönséget zenekari játékosként, vagy szólistaként, jószerivel bármilyen formációban. Giani Lincan pedig a romániai cimbalomhagyományokból építkező zenei világgal érkezik, hihetetlenül kifinomult technikával, improvizációs mélységgel, és azzal a fajta könnyed átváltozóképességgel, ami csak a legnagyobbakra jellemző. Ketten, két cimbalommal, egy színpadon – nem kérdés, hogy a végén csak annyit tudunk mondani majd: erre megérte eljönni.
szöveg: Salamon Soma
nyitókép: Fortepan/Gyöngyi
fotó: Fortepan/Fodor István
Ha valaki azt mondja: „cimbalom”, te meg rávágod, hogy Lisztes vagy Lincan – igazad van. December 14-én viszont egyszerre lesz igazad kétszeresen is. A két nagyágyú, két kolléga, két nemzetközi pálya most először áll össze duóban, csak ők ketten, csak két cimbalom. Nincs banda, nincs aláfestés – csak a hangszer legjava, egy egyenrangú, szabad zenei párbeszéd – cimbalomul. Cigányzene, jazz, improvizáció – úgy, ahogy csak azok tudják, akik nem csupán a zenészmesterséget tanulták meg, hanem eggyé váltak a hangszerrel.
-webp.webp)
