Eötvös Péter kísérletező korszaka

1990 körül hallottam először Eötvös Péter nevét, de néhány, akkoriban Budapesten hallható művén kívül nem tudtam többet róla. 1994-ben nyomott a kezembe egyik tanárom, Serei Zsolt egy kazettát – tudják, az a kis tárgy, amin szalagra rögzítették a zenét, és magnóban lehetett lejátszani –, hogy azt hallgassam meg, mert azok remek darabok. (A másolt kazettákon időnként hallható volt a másolás következtében halkabban hangzó felvétel is, ezzel indult el az egyik mű, majd pár másodperc múlva zendült meg az erőteljesebb hangfelvétel. Már ez a szándék nélkül megkettőzött, megelőlegző gesztus is jellemzően Eötvös-dramaturgia volt, de ezt a véletlen egybeesést csak később ismertem fel.) A hatvanperces kazetta egyik oldalán az Intervalles-Interieurs volt hallható. Ezt magyarul talán a „hangok bensője”-ként lehetne mondani. Első hallgatásra elbűvölt ez az izgalmas, különleges, és számomra akkor még szakmailag megfoghatatlan mű. A darabot sokat hallgatva és utánaolvasva tudtam meg, hogy előzménye is van: az Elektrokrónika, mely később cd-n is megjelent a BMC gondozásában, és tulajdonképpen úgy hallgatható, mintha az ember naplórészleteket olvasna.

2004-ben Balatonföldváron, az akkortájt igen népszerű Földvári Napokon ünnepeltük Eötvös Péter 60. születésnapját. Szimpóziumok, koncertek, beszélgetések zajlottak az ünnepelt tiszteletére, de maga Eötvös is tartott előadást művei kapcsán. A számomra legmeghökkentőbb kijelentése – melyet azért én azóta is kétkedve hiszek el – az volt, hogy régebbi, a ’90-es évek előtt írt művei inkább kísérleti jellegűek voltak, és csak egymástól független zenei problémákra fókuszáltak. Használat után ezeket a megtanult zeneszerzői eszközöket „felrakta” egy polcra, és otthagyta. Aztán később, az operái komponálása során rájött, milyen is az ő igazi kompozíciós világa, és a tanulmányai során begyűjtött harminc évnyi „teli polcos spájzot” kinyitotta, és most már (értsd: 2004-ben) bárhová nyúlhat, megtalálja a megfelelő polcon azt az eszközt, hangzást, amire éppen szüksége van egy zenei-színpadi dramaturgiai pillanat létrehozásához.

Az egyik kísérleti mű, melyre akkor Eötvös visszautalt, egy elektromos kapcsolás volt: két elektromos orgona, melynek működését én a fizika-mentes agyammal máig sem értem, csak azt tudom, hogy amikor hallgatom, egyszerre érzem magam gépek zümmögése, zörejezése és egy fantasztikus hangszer keltette zenei világ között. Ennek oka nem csak Eötvös hihetetlen kifinomult hallásában és mindent átölelő zenei világában keresendő, hanem abban a tényben, hogy az eredeti kísérlet és annak hangfelvétele tulajdonképpen egy improvizáció naplószerű rögzítése volt. Tehát adott egy fizikai rendszer, ami tényleg azért született, hogy abból improvizációval akusztikus élmény jöhessen létre. Ez a mű volt az Elektrokrónika. Hogy Eötvös mennyire precíz volt a kísérletezésben, és mennyire értett az elektronikához, az is mutatja, hogy édesanyja lakásában az elektromos hálózatot is saját kezűleg építette ki. Nemcsak hangkutató volt hát szerzőnk, hanem kétkezi iparos is. Ez a sokoldalúság a legutolsó kompozíciójáig jellemezte őt; miközben pontosan tudta és megtervezte egy-egy művének elhangzási körülményét, maga a komponálási folyamat elmondása szerint mindig is improvizáció-alapú volt. Nagy lendülettel végigkomponált hosszabb szakaszokat, amiket fejben előre megtervezett, később aztán több alkalommal és részleteiben korrigálta, javítgatta a folyamatot, míg az elnyerte a számára megfelelő végső verziót. (Nem példa nélküli ez az improvizálva alkotás utólagos javítgatásokkal. Hasonló munkamódszerről számolt be nekem Háy János is regényei írása kapcsán.)

Szóval 1974-ben adott volt egy technikailag precízen előkészített, rögtönzéssel létrehozott hangnapló, melyről hamar sejtette Eötvös, hogy ezzel kompozíciót még nem hozott létre. Azonban 1981-ben megírta a fent említett Intervalles-Interieurs-t, mely a kísérletező hangzásokra ráépülő kompozíció lett. A hangnapló bejegyzéseit immáron egy statikus-dinamikus folyamatként összerakva látta maga előtt, amihez öt hangszeres szólamot komponált hozzá. És máris előttünk állt egy mű, amelyben egymással versenyre kelve hozzák létre akusztikus és elektronikus hangok azt a zenét, ami az experimentális zene és az átkomponált alkotás határán él. Ezt a művet állítjuk koncertünk zárószámaként önök elé 2026. január 24-én az UMZE Együttes előadásában, a Magyar Zene Házában. Sőt ez alkalommal az eredeti hangnapló is megszólal a koncert elején. És hogy egy másfajta kísérletezésnek is tanúi lehessünk, megszólal majd a Now, Miss! című hangjáték is (1972), melyben egy hegedűs és egy (valódi) szintetizátoron játszó játékos szólaltat meg egy Beckett-művön alapuló hangjátékot.
És hogy mit is jelentett a szintetizátor ekkortájt? A Yamaha cég DX7-es számú hangszere valóban hatalmas újdonság és reveláció volt megszületése idején – 1986-ra készült el a piaci verziója. A hangszerrel FM szintézist lehetett létrehozni. Na, ez mit is jelent... Elég, ha azt megértjük, hogy ez nem egy szimpla billentyűzet volt előregyártott hangszínekkel, ahol az ember benyom egy gombot, és valamely akusztikus hangszerhez alig hasonlító hangszínt lehet hallani, hanem a felhasználó a kapcsológombok segítségével valóban maga kapcsolhatja össze az egymást moduláló szinuszhangokat. Ebből már azonnal sejthetjük, hogy több sem kellett Eötvösnek, nyilvánvalóan egy újabb terület, ami a kíváncsiságát izgatta. Eötvös több művében is használta a hangszert. Hogy csak egyet említsünk: hármat is szerepeltet belőlük az Atlantisban. Aki nem ismeri ezt a művet, érdemes meghallgatni a BMC egyik elsőként megjelentetett lemezén. Az Atlantisban többek között a víz alatti kórust imitálva hallható a DX7 hangja. Mára persze – mint oly sok korai elektronikus hangszer – a DX7 beszerzése, megszólaltatása is gondokat okozhat, ezért Eötvös rögzítette és digitalizáltatta a hangszer bizonyos hangzásait, hogy a jövőben mintavételezett hangként is hallhatóak legyenek műveiben. (Lám, egy újabb példája a gyakorlatias mesterembernek.) Aki szeretné még hallani az Eötvös által létrehozott DX7-hangokat, annak elég egy remek filmhez írott zenéjét meghallgatnia. Sára Sándor 1988-ban bemutatott Tüske a köröm alatt című nagyon erős filmjében ifj. Kurtág György segítségével realizálták azt a hangzásvilágot, ami látszólag igen messze áll a film helyszínétől, történetétől, mégis nagyban segíti az érzelmek folyamatos feszültségét. (Remek film és zene, ne hagyják ki!)

Hogy mennyire fontos a történet és a zenei dramaturgia összekapcsolása Eötvös számára, az már az 1968-as Mese című elektronikus művéből is kihallható. A felvételen felhangzó meséket egyébként Molnár Piroska színművész, akkori felesége mondta el, akit a szerző egy otthoni szekrényükbe ültetett be, hogy azt a hangzást tudja előidézni, amire a többrétegű szimultán mesemondás zenévé alakításához volt szüksége. Később e dramaturgiai és hangzási kísérletek a zeneszerző operáinak fontos, sőt elengedhetetlen építőelemei lettek. Az operákat hallgatva talán eszünkbe sem jutna, hogy ugyanaz a zeneszerző áll előttünk, aki harmincéves kora körül az elektromos kábeleket saját kezűleg kötögette, vagy Stockhausen asszisztense volt a kölni Elektronikus stúdióban, és maga fejlesztette és építette áramkörök segítségével hozott létre csodálatosan elasztikus zenei folyamatokat.

Ha tehát kíváncsiak vagyunk, mi jellemezte Eötvös Péter gondolkodását és hangzásvilágát a hetvenes években, és érdekel bennünket egy – mára elsősorban – opera- és zenekari szerzőként ismert alkotó experimentális világa, akkor kihagyhatatlannak ígérkezik az UMZE Együttes 2026. január 24-i koncertje.

szerző: Horváth Balázs
fotó: eotvospeter.com