Fennesz elé ambient-gyorstalpaló

Eno 1975-ös Discreet Music-ja az origo, de olyan startpont, ami előtt már volt élet az ambientben, és ami után számos hullámban, számtalan alakváltozatban ma már rengeteg minden belefér az elnevezésbe, de a lényeg változatlan: koncentrált figyelemmel, és teljesen a háttérben is működő – elménket, jobb esetekben érzelmeinket is utazásra küldő (döntően) instrumentális zene ez. „Ugyanannyira figyelmen kívül hagyható, mint amennyire figyelemfelkeltő” – szól Eno definíciója. Evolúciója a 16. századi Tafelmusiktól, az „asztali zenétől” Erik Satie-n, az első elektronikuszenei kísérletezőkön, és a minimalistákon (La Monte Young, Terry Riley) át a hetvenes évek eleji német úttörőkön (Cluster, Popol Vuh, Tangerine Dream, Klaus Schulze, Manuel Göttsching) keresztül vezetett Enóig, tőle meg tovább a drone-zene, a dark ambient és new age-es ágak felé.

A műfaj nagy vérátömlesztése a 90-es évtizedfordulón zajlott, amikor house-zal, technóval találkozott (chill-esedett), abból pedig tényleg ezerfelé ágazott: glitch, hauntology, weightless és a többi. A modern klasszikus zongorazenétől a csendes ECM jazzig mindenféle belefér az ambient-élménybe, és a demokratizált zenekészítés okán kismillió ugyanolyan koppintásával együtt az egyik leghallgatottabb stílus ez a 2010-es évek óta. Tanuláshoz, munkához, az élet banális dolgaihoz egyaránt passzol, de nem egyforma erővel hat. Íme néhány alapmű, jó merülést beléjük – és találkozzunk Fennesz októberi Zene Háza-koncertjén!

Terry Riley: A Rainbow in Curved Air (1969)
A hatvanas évekbeli minimalizmus egyik könnyen befogadható csúcsa, a korai elektronikus zenei kísérletezések ismétlődő, de mindig tovafejlődő, pszichedéliával is rokon, felvillanyozó, békés világot vizionáló mesterműve.

Ashra: New Age Of Earth (1974)
Ha Riley művét még nem is feltétlenül lehet – az ambienthez leggyakrabban társított attitűddel – elmét ellazító megközelítéssel hallgatni, akkor Manuel Göttsching gitárzseni patternek eltolt ismétlődései közé éteri lebegést úsztató csodalemezét már biztosan.

Suzanne Ciani: Buchla Concerts 1975 (2016)
A Zene Házában 2024 őszén fellépett Suzanne Ciani időtlen zeneköltészetet alkot egy kultikus korai elektronikus moduláris szintetizátorral. Ez persze egy szerelmes poéma, amely az agytekervényeinket úgy mozgatja meg, hogy hinni kezdünk a gépekben.

Brian Eno: Apollo (1983)
Eno az 1978-ban indult Ambient-sorozattal nevesítette ezt a zenei világot, és persze minden szempontból a legfontosabb alkotójaként járja körbe és körbe a mai napig. Rengeteg lemezét ki lehet emelni, de alighanem ez a leginkább mennyei, transzcendens. Naná, az űrről szól.

Gigi Masin: Wind (1986)
A 80-as években a new age-es ambient számos utólag felfedezett remeklést produkált. Közülük ez a tengerparti, de inkább koraőszi nyaralászene az egyik legkultikusabb. Jazzes trombiták, a tenger hullámzása, és persze az azt mozgató szél. Kísérőzene bambuláshoz.

The KLF: Chill Out (1990)
A világ egyik legjobb lemezének címe is stílusdefeniáló, persze ilyet más nem tudott később. Alapvetően egy hajnalig tartó rave lehozós, hazakísérő zenéjének képzelte el a két őrült skót, de nincs olyan pillanat, amikor ne küldene egy másik világba ez a hangminta-kollázs csoda.

Aphex Twin: Selected Ambient Works Volume II (1994)
Az ambient house, és a chill out-termek kiterítő zenéjéhez Aphex Twin is hozzájárult debütjével, ám mielőtt bakugrásokra késztett volna későbbi lemezeivel, a matekos ambient kulcslemezét is megalkotta. Álmodozás helyett ilyen lehet álmaink kísérőzenéje.

Oval: 94diskont (1995)
Új iskola (glitch) a zsáneren belül ez hatalmas hatású album. A hibában, töredezettségben szépséget lelő, a zajokból, hangmorzsákból önálló világot kreáló zene, amibe elmerülve – abszurd módon – kizárható minden bántó külső hanghatás.

Fennesz: Endless Summer (2001)
A mexikói Murcof után egy másik ambient-úttörő is fellép 2025-ben a Zene Házában, csak ő a szomszédos Ausztriából érkezik és egy gitárral, meg egy laptoppal varázsol Beach Boys-hangfoszlányokból végtelen nyarat.

Stars Of The Lid: The Tired Sounds of Stars of the Lid (2001)
Szimfonikus hatásúra manipulált gitárral, klasszikus hangszerekkel is lehet ambientet csinálni. Ez a drone-szerű, nagyon lassan fejlődő zene a kilencvenes évekbeli posztrockból ambientesedett, és annyira szellős, békítő, hogy bármilyen háborgó lelket lenyugtat.

William Basinski: The Disintegration Loops I-IV (2002)
Gyászszene ez, Basinski 9/11 reggelén fejezte be az anyagot, és miközben barátaival hallgatta a végeredményt brooklyni teraszán, összedőlt a WTC. A zene is az elmúlásé, régi szalagok természetes roncsolódása nagyon lelassítva, visszahangokkal végtelen szépséggé varázsolva.

Tim Hecker: Harmony In Ultraviolet (2006)
Hecker is koncertezett a Zene Házában, a 21. századi ambient egyik sztárja ő, akinek számos remekműve közül ez a leginkább mélyrétegű, és sűrű, letaglózó. Nem épp meditáláshoz készült, furamód mégis működhet akként is – a legjobb ambientek sajátossága ez.

Dömötör Endre