Perényi Miklós szólóestje

Perényi Miklós csellóművészt következetesen kimunkált, kategóriákba sorolhatatlan stílusa és megalkuvást nem ismerő, elmélyült igényessége már évtizedekkel ezelőtt a magyar kultúra egyik legnagyobb élő (és valaha élt) képviselőjévé avatta, aki minden körülmények között arra törekszik, hogy a művek mélyére hatoljon, és a közönséget is egészen azok legbelső lényegéig ragadja magával. Májusi koncertműsorában a csellóirodalom két alapköve mellé egy saját kompozícióját állítja. A koncerten az est házigazdája, Batta András a Zene Háza ügyvezetője beszélget a művésszel.

Perényi kilencévesen adta első koncertjét, amely után hamarosan már az új Pablo Casalsként üdvözölték a lapokban. Casals nagyon hamar fel is figyelt rá, és éveken át meghívta mesterkurzusaira tanítványként. Bach összes csellószvitjét – amelyeket éppen Casals fedezett fel és tárt a világ elé – négy évtized különbséggel kétszer is lemezre vette a Hungarotonnál, és a darabok élő előadásai pályájának legemlékezetesebb koncertjei közé tartoznak. Ezek a darabok nemcsak élvezetes hallgatnivalót kínálnak, hanem alaposan próbára teszik a művészek technikai képességeit és zeneiségét is. Sőt, az előadónak a hangszerek változásaiból adódó nehézségekkel is meg kell birkóznia: a D-dúr szvit például eredetileg öthúros csellóra készült, szemben a modern csellók négyhúros kivitelével. A hangszerjátékot Perényi munkásságában 1978 óta a komponálás is kiegészíti, amiről egy nemrég megjelent interjúban így fogalmazott: „A zene mint egy egységes világ, eredendő forrás van jelen az életemben a zeneszerzés révén, amely aztán megtermékenyíti a tanítást és távolabbi értelemben az előadóművészetet is.”