Állandó kiállítótér

„A lelkünkhöz a fülünk van a legközelebb.” (Johann Gottfried Herder, „Kritische Wälder”, 1769)

A Magyar Zene Háza: életfa a ligetben. Arany levelei, karcsú oszlopai révén koronája, törzse van. Most a gyökereknél állunk. Az intézmény innen szívja fel szellemi táplálékát. A gyökerek – mint egy labirintus – összefonódnak. Közöttük sétálunk. Időben és térben nagyon mélyen kezdjük felfedező utunkat: a zene születésénél, majd belekapaszkodunk a magyar népzene és az európai zene gyökereibe. Évszázadokon át követjük a zene életét és azt, hogy mit jelentett a hangok rendezett sora az embereknek, különös tekintettel a magyaroknak Európa fényében, olykor árnyékában. A kiállítás önmagáért beszél, pontosabban zenél, mert amerre fordulunk, mindenütt zenét hallunk. Itt a kiállítás tárgya maga a zene. Hallgass a zenére! – mondhatjuk Shakespeare után szabadon –, de ne csak arra, ami a fejhallgatóból jön, hanem arra is, ami körülötted és benned van. Amikorra majd elérünk napjainkhoz, és sétánk befejeződik, sok hang vésődik be elmédbe és lelkedbe egyaránt.