"A képeket le lehet zongorázni, és ez működik fordítva is”
Sztojánovits Andrea-interjú
Rendelkezel zenészi háttérrel is, ezen a koncerten viszont mégsem hangszerrel állsz majd a színpadon. Mi ez a zenei háttér az esetedben, és ebből hogyan lett zenéhez kapcsolódó vizualitás?
Gyerekkoromban több mint tíz évet tanultam klasszikus zongorát. A zongoratanárnőm, Homorné Marika néni nagyon sokszor úgy tanította a darabokat, hogy képzeljem el azokat vizuálisan. Én ide vezetem vissza azt, hogy zenéhez kapcsolódó vizualitással foglalkozom. Például Debussy: Holdfényszonáta, és akkor képzeljem el ahogyan megcsillan a holdfény a vízen, én meg elkezdtem játszani ezeket a csillanásokat. A darabokat egyszerűen sokkal jobban át tudtam élni úgy, hogy elképzeltem melléjük egy-egy képet. Meghatározó élmény volt, amikor rájöttem, hogy a képeket le lehet zongorázni, és akkor azt gondoltam, hogy lehet ezt fordítva is csinálni, működik úgy is. A húszas éveim elején kezdett nagyobb teret hódítani az elektronikus zenei partik világában a VJ-zés, ami olyan, mint a DJ-zés, csak a VJ nem zenét, hanem képeket kever össze, egymásra. Én ebben találtam meg magamnak azt a műfajt, amiben otthonosan érzem magam, azt, hogy képzenészként tudok alkotni. Attitűdben nekem ez nagyon hasonló ahhoz, mintha zenélnék, hiszen itt is élőben, valós időben keverem a képeket, mint a hangokat. Így lett a zenei inspirációból képzőművészeti irány.
Milyen elektronikus zenei partikon VJ-ztél?
Az egyik kedvenc zeneszerzőm Szergej Rahmanyinov. Nekem a techno és más elektronikus tánczenék matekos kimértsége totálisan emlékeztetett Rahmanyinovra, élményben ezeken a bulikon ez a zenei világ hihetetlen módon visszaköszönt. Hasonló katarzist éltem át a partikon, mint amit klasszikus zene hallgatása közben, így aztán hamar ott találtam magam nemcsak résztvevőként a közönségben, hanem a vetítős csapatokban is. A klasszikus techno ősbulikon kezdtem a hármashatári illegálpartikon, a frankhegyi bulikon, de végig VJ-ztem a klubokat is a Merlintől az A38-ig, vagy épp a Cinetrip bulikig, amikben tíz éven át működtem közre. A szabadtéri partikat szerettem a legjobban, a természetközelséget kihasználni nagyon jó játék volt. Mára ez a két zenei világ maradt meg abban is, amit médiaművészként alkotok. Partikban már kevésbé VJ-zek, inkább interaktív fényinstallációkat hozok létre, de egyrészt elektronikus, technós koncertekre készítek még vizuált, másrészt klasszikuszenei előadásokhoz.
A VJ-zés nem kapcsolódik olyan egyértelműen a klasszikus zenei világhoz. Nálad hogyan folyt át a partikon való VJ-zés médiaművészetté és a klasszikus zenei koncerteken megjelenő vizuális művészetté?
Nálam mindez egy olyan folyamat volt, hogy elkezdtem diákat festeni és Super-8-as filmmel keverni, majd egy idő után átálltam computertechnikára, ami óriási nyitás volt a lehetőségek tekintetében. A különböző szoftverek segítségével és mindenféle hardver csatlakoztatásával egy sajátságos hangszert, egy irányítópultot tudtam kialakítani magamnak, és ezáltal a képek rengeteg paraméterét valós időben, egyszerre tudom kezelni. Ezért is mondtam, hogy a VJ-zés számomra egyfajta zenész attitűd, mert ahogyan a zenész leüt egy billentyűt és az megszólal, az vizuálisan is tud hasonlóképp működni. Amikor leütök egy gombot a gépemen, akkor is történik valami változás a vetítésben. Egy bizonyos értelemben ezt nevezhetjük képzenész, vagy fényzenész tevékenységnek is, de a leginkább alkalmazott terminológia rá a vizuális zene. A zene alapvető vizualizációja a notáció, azaz maga a kotta. Vizuális zenészként én is készítek magamnak notációt, csak nem hangjegyek formájában írom le a művet, hanem különböző, idővonal alapú ábrákat rajzolok, melyekben jelölöm, hogy hol vannak a dinamikák, hol a belépési pontok, hol változik meg a mű jellege. Ezeken a vizuális zenei kottákon tudom visszaolvasni magamnak a zenét, mintha egy kottából olvasnám vissza.
Ezek szerint, amikor élőben hozol létre a koncerthez egy vizuális körítést, akkor mint egy jazz-zenész, improvizálsz egy meglévő vázra?
Pontosan, a jazz nagyon erős előfutára ennek a vizuális zenei műfajnak. Képekkel is meg lehet csinálni azt, hogy automatizálom a rendszert, mintha egy zenész előre összeállítaná a szettjét. Ezt részben meg is teszem az előkészületek során, hiszen én is automatizálok jó néhány paramétert, viszont én személy szerint élőben alakítom ki a végleges vizualizációt, mert egyszerűn így szoktam meg, és így tudom átélni a zene hangulatát, így tudok a legjobban reagálni rá képekben. Ha előre leprogramoznék mindent, akkor abból hiányozna a vetítés sava-borsa. Plusz ugyanazok az adrenalinok dolgoznak bennem is, mint a zenészekben, hiszen ebben is megvan a rontás lehetősége. Erre is szükség van ahhoz, hogy egy olyan produkció szülessen, ami élő és lüktető. Ugyanúgy izgulok, mint a zenészek, de én nem látszódom, csak a művek.
A klasszikus zenei koncerttermekben ez azért mégsem egy gyakori jelenség még.
Visszakanyarodnék a zongoratanárnőmhöz, aki tartott gyerekeknek szóló, úgynevezett kakaókoncerteket, és animációkat vetítettünk a klasszikus zenei darabokhoz. Már ekkor éreztem azt, hogy ez is nagyon működik. Amúgy, amikor még régen készültem a techno-bulikra, sokszor akkor is Rahmanyinovot és Csajkovszkijt hallgattam, arra készítettem a vizualitást, és működött a két világ közti átmenet. A komolyzene tehát mindig is alapvető része volt az életemnek, nem is volt olyan életszakaszom, hogy ezzel ne foglalkoztam volna. Például Köves Éva festőművésszel 2009-től kezdve volt olyan installáció-folyamatunk, amikor az ő festményeire a projection mapping technikával rávetítettem, ezáltal megmozdultak a képek. Az első ilyen közös művünkre is egy Rahmanyinov-darabot választottam.
Hogyan kezdődött a munkakapcsolatod Paweł Zalejskivel és Ariel Barnes-szal?
Kifejezetten e miatt a Magyar Zene Házában létrejövő koncert miatt ismerkedtünk meg. A koncert szerkesztője, Somogyi Hedvig összehozott minket egy online beszélgetésre, és már ezen az első találkozáson nagyon megtaláltuk a hangot egymással. Azért is Nomadic Spirits a koncert címe, mert Pawełék szeretnék jobban bevonni a nézőket, közelségben lenni velük, a nomád szellem jegyében közösségibb élményként megélni a klasszikus zenét. Pont ezt szimbolizálva lesz köralakú a nézőtér is. Azonnal megihletett, ahogyan ők állnak a zenéhez. Meséltek arról, hogy ők állandóan vándorolnak, mindig úton vannak és örülnének neki, ha ez a nomád érzet megjelenne a vetítésben is. Különleges a történetük, a hozzáállásuk. Közben persze felmerült, hogy tanultam klasszikus zenét, így aztán átküldték az összes kottát, amiket tudok olvasni, és aszerint tudom felépíteni az est vizuális dramaturgiáját, ütemezését. Végtelenül pozitív az is, hogy pontosan leírták nekem, hogy nekik zenészként mikor milyen érzetük van, az egyes részeknél mit éreznek, hogyan állnak azokhoz, milyen zenei motivációval játsszák el az adott darabot. Ezt én a saját inspirációimmal vegyítve, a kotta alapján csodásan be tudom időzíteni
Hogyan néz ki a munkafolyamat köztetek?
Abszolút összetett. Én is elkezdtem kitalálni dolgokat, amiket megmutattam Arielnek és Pawelnek, ők is mondanak dolgokat, amiket beépítek a vetítésbe. Az úton levés fontos motívum a számukra, ebből több minden megjelenik majd, videofelvételek, utazás, itt-ott koncertezés. Nekem absztrakt képeim vannak, így ez is egy kihívás volt, hogy ezt a két irányt egy közös ívre illesszem, tehát a dokumentumfelvételes mozgóképekből átmegyünk majd egy absztrakt mélységbe. Az általam küldött képekből ők is megérezték, hogy mi az, amit én szeretnék ebből a történetből vizuálisan megjeleníteni. Teljes mértékben megtaláltuk a közös többszöröst.
Miként tevődik össze az est megvalósítása? Lesz közös próbátok?
A koncert előtti nap beköltözünk a házba és kipróbálunk mindent, amit előzetesen elterveztünk és megvalósítottunk. Addigra készen leszek egy alapos vázzal, de ezúttal úgy dolgozom majd, ahogyan szeretek, azaz lesz benne részemről nem is kevés improvizáció. Ha valamire nem lehet, akkor ezekre a darabokra nem lehet előre beprogramozott teljes vetítést, egy play gomb megnyomásával indítható vizuált készíteni, mert annyira változatosak, dinamikusak a művek. Másrészt Paweł és Ariel is azt hangoztatja, hogy szabadon, nem szigorú kottakövetéssel, némileg lazább stílusban zenélnek. Erről persze küldtek is videókat, hogy tudjam értelmezni a megközelítésüket, de hát élőben mindez azért teljesen más, és én is csak az előző napon fogom így hallani, ezért aztán a vetítésben is marad helye a sponteanitásnak, az ottra és akkorra reagálás lehetőségének. Ők most próbálják a darabokat, ezekről folyamatosan küldenek felvételeket, számomra pedig a zene hallgatása és az instrukcióik alapján már megindultak a vetítendő képek. A zenei tanulmányaim tapasztalatai alapján, amikor én egy darabot játszom zenészként, akkor sokkal mélyebben, más aspektusokból tudom megközelíteni azt, sokkal jobban emlékszem bizonyos pontjaira, akár időben is. Az említett vizuális kotta, amit a vetítéshez készítek az adott darabról, hasonló ahhoz, mintha megtanulnám a művet. Csak most vizuálisan tanulom meg, és ezáltal mélyebben rögzülnek az ütemezések és a váltások, mintha pusztán meghallgatnám a műveket egymás után sokszor.
A Nomadic Spirits-koncert vizuális körítése hozott számodra új munkametódust az alkotásban?
Fantasztikus élmény dolgozni ezen a koncerten, ami abszolút hozott számomra új impulzusokat, leginkább abban, hogy a zenészek nagyon részletesen leírták a művekhez tartozó érzéseiket, és ilyennel találkozni egészen ritka élmény. Nagyon mélyen kialakul egy párbeszéd így a zenész és a képzőművész között. Idén kezdtem el dolgozni a Szent Efrém férfikórussal is, ott más munkametódust alkalmazunk, ami szintén nagyon izgalmas. 2015 óta dolgozom a Mïus nevű elektronikus zenei formációval, amit Álmos Gergely vezet, nekem eddig vele sikerült még egy hasonló folyamatot kialakítani. Egy elektronikus zenei formáció persze teljesen máshogy működik, mint egy klasszikus zenei koncert, ami teljesen más folyamatokat indukál és ez nekem is új élmény és nagyon izgalmas együttműködés Paweł Zalejskivel és Ariel Barnesszal.
Interjú: Dömötör Endre
Képek: Sztojánovits Andrea
Nyitófotó: Kovács Ivó
