Az északi égöv zenéi

A korai ember és a hangutánzás

Bár az ilyesmivel kapcsolatban mindig csak találgatunk, a zene legrégebbi formái valószínűleg még szavak nélkül, utánzásból születtek. Az ember hangot akart adni annak, ami körülvette, és amire nem volt magyarázat: a szél süvítésének, a víz csobogásának, a mennydörgés morajának, az állatok hívó- vagy fenyegető hangjainak. A hangutánzás – későbbi korokban játékosnak vagy gyerekesnek tartott forma – a kezdetekben az ember egyik legfontosabb nyelve volt a világgal. Nemcsak leképezni akarta, hanem megérteni, megszelídíteni, saját hatókörébe vonni a jelenségeket.

Ha beleképzeljük magunkat a korai ember életébe, akkor hirtelen rengeteg megmagyarázhatatlan dolgot találunk, ha körülnézünk: a Nap, a Hold, a csillagok, a sötétség és világosság váltakozása, a tenger, a hegy, a folyó, a villámok és a mennydörgés, a szél, az eső, az állatok. Nem véletlen, hogy a korai vallásokban a természet jelenségei népesítették be az istenek panoptikumát is és lettek aztán így később a napistenekből megszemélyesített főistenségek. A természeti hangok utánzása egyszerre volt kísérlet uralni a világot és ennél több is: közvetlen kapcsolatfelvétel a természet erőivel, amely így kapcsolatfelvétel volt a transzcendens világgal is, azaz egyfajta ima. A mennydörgés nem meteorológiai esemény volt, hanem istenhang; a madárhang nem háttérzaj, hanem üzenet; a szél nem mozgó levegő, hanem szellem. Az imitáció nem puszta utánzás, hanem vallásos gesztus volt.

Különbözőségek a földrajzi területek zenéiben

Emlékeztetve magunkat, hogy itt a spekuláció tarka mezejének virágszálait szakítjuk le, feltételezhetjük, hogy abban, hogy az egyes földrajzi területek zenéi különböztek, nagy szerepe van annak, hogy a világ maga is mindenhol másképp szólt, és ezért máshogy szólt az utánzása is. A domborzat, az éghajlat, az állatvilág akusztikai sajátosságai valóságos ősmintákat adhattak a zenének. A magas hegységek visszhangjai, a tundra csöndje, a trópusi erdők hangterei, a tenger hullámverése mind-mind külön hangképeket írtak bele az emberi tudatba. Ahol a természet harsány, ott harsányabbak lettek a ritmusok; ahol szelíd vagy minimalista, ott a zene is aszketikusabb formákat vett fel. Ahol a kommunikációs távolság nagy, ott a hangot messzire vivő formák domináltak, máshol intimebbek. És ahol a táj időjárása kíméletlen, ott a hang maga is túlélési technikává vált. Ugyanezt látjuk a hangszerek fejlődésében: a funkció mindenhol ugyanaz, de a flóra és fauna más, így az egyik helyen calabashból csinálnak hangszert, a másikon körtefából, az egyiken tevebőrből, a másikon kecskéből és ez nem lehetne fordítva. Ezeket a különbségeket aztán persze az idő összemosta – a modernizáció, a technológia fejlődése, a mobilitás növekedése, magyarán, hogy az emberek és hangszereik egyre többet mozogtak, találkoztak és végül már mozgás nélkül is tudtak egymástól. Nem mellesleg ezért van az, hogy minél később érkezett meg valahova a modernitás, annál nagyobb eséllyel maradtak fenn az archaikus zenei formáik.

Az északi égöv zenéje funkcionális

Az északi égöv népeinek zenéjét illetően például szerencsés, hogy a kis népsűrűség és a késői fejlődés miatt később tűntek el az archaikus életformák, mint Nyugat-Európában. Ezért tűnik első hallásra idegenszerűnek, minimalista ismétléseivel, zord hangszíneivel, formátlannak ható szavak nélküli énekével. A torokéneklés inuit vagy jojkázás számi változatai nem gyönyörködtetni akarnak, nem dallamot követnek, hanem a természet hangzását követik: a jeges szél repetitív zakatolását, a vadászat közben hallott állathangokat, a lélegzet ritmusát a fagyban. Ezek a szavak nélküli, sokszor játékosnak tűnő énekek eredetileg mágikus-kommunikációs funkcióval bírtak: az ember úgy próbált kapcsolatot teremteni a környezetével, hogy a saját testét rezonáltatta rá a világ ritmusára. Az inuit női például torokéneklés nem dallam, hanem dialógus, nem éneklés, hanem a természetbe való belehallgatás és visszabeszélés. Ahogy a számi joik is funkcinonális zene: valaminek – egy embernek, egy helynek, egy állatnak – akusztikus megidézése. Az archaikus zene itt is ugyanúgy működik, mint a világ többi részén: a hangutánzásból lett transzcendens kapcsolatfelvétel és ne feledjük el, hogy a monoton ismétlés által előhívott transz állapot is egyfajta átjárónak tűnt ebbe a szellemvilágba.

Az „északi zene” 

A zene földrajzi meghatározottsága lehet romantikus túlzás, de sok a közvetett érv mellette. A tuaregek azt vallják, hogy a zenéjük ritmusa a tevék hullámzó ügetését imitálja, és ezt nem is nehéz belehallani. A magashegyi zenék fúvós hangszerei, amelyek a völgyekben visszhangozva kommunikáltak; a táncritmusok, amelyek a talaj minőségétől függtek; a vokális technikák, amelyek az időjáráshoz idomultak – mind ugyanarra a kulturális alapra épülnek: a táj nemcsak háttér, hanem hangszer. És ugyanígy beszélhetünk „északi zenéről”, ahol a csönd legalább olyan fontos, mint a hang.

A modern kor globális zenei kultúrája sok mindent relativizált, de a zene domborzati eredete még ma is ott vibrál a skandináv, észak-kanadai vagy grönlandi előadók művészetében. A minimalizmus, a repetíció, a szélsőséges dinamikák, a légzéstechnika hangsúlya, a csönddel való játék mind-mind a táj továbbélései. A mai északi zene – legyen az jazz, experimentális elektronika vagy poszt-folk – akkor is a természetet idézi, ha már nem utánzás, hanem absztrakció formájában teszi. A sarki szél ott fúj ma is, csak a modern hangszerelés kabátja véd tőle.

Tanya Tagaq, a rezonátor

Tanya Tagaq esetében – aki megfelelő éghajlati körülmények között, februárban áll majd a Zene Házában színpadra – pedig ez a kabát inkább csak egy vékony hártya. Koncertjein nem pusztán énekel, hanem a testét használja rezonátorként, úgy, ahogy az ősei tették a tundra közepén, amikor a hang volt az egyetlen fegyver a hideg és a sötétség ellen. Tagaq zenéje nem rekonstruál, hanem újrateremt: a természet hangjait nem utánzásként idézi, hanem saját fizikai jelenlétébe építi. Az ő zenéje erős érv a zene földrajzi meghatározottságának spekulatív gondolata mellett.

A zene ott kezdődik, ahol az ember megpróbálta először a hangjával meghívni a világot, és a világ válaszolt rá. Ez a párbeszéd pedig még mindig zajlik – csak ma koncertnek hívjuk.

szöveg: Weyer Balázs

nyitófotó: Tanya Tagaq