.jpg)
„Teljesen egyenrangú kamarapartnerek vagyunk”
Rácz Zoltán és Mohácsi Benjámin négykezes estje a Magyar Zene Házában
Március 26-án emlékezetes estére készülhet a Zene Háza közönsége, ugyanis a Kossuth-díjas Amadinda Ütőegyüttes alapítója, a magyar kortárszenei élet doyenje, Rácz Zoltán, valamint az ütőhangszeres szakma egyik legnagyobb ígérete, Mohácsi Benjámin, közösen állnak színpadra. Műsorukon Ligeti György és Steve Reich művei mellett az argentin Mauricio Kagel két kompozíciója is elhangzik, melyek közül az egyik magyarországi bemutató lesz. A duók mellett mindketten előadnak egy-egy szóló produkciót is. A koncertről, a felkészülésről, a mester-tanítvány viszonyról Rácz Zoltánnal beszélgettünk.
Hogyan kezdődött az ismeretségetek Mohácsi Benjáminnal?
2018-ban indítottam el az Amadinda Percussion Project (APP) nevű kezdeményezést, amelyben fiatal ütőhangszeresekkel adunk kamarakoncerteket körülbelül évi két alkalommal. Ezt akkor kezdtem el tervezni, amikor még tanítottam a Zeneakadémián, ahol sajnos a felújítás után nem nagyon akadt olyan méretű terem, amiben igazán jól lehetett volna ütős kamarazenét oktatni, és miután nekem mégiscsak ez a fő profilom, megkerestem Csonka Andrást, a Zeneakadémia programigazgatóját ennek a koncertsorozatnak az ötletével, amelyhez a terv szerint az Amadinda próbatermét és hangszerparkját használtuk volna a felkészüléshez. Legnagyobb örömömre az Akadémia beleegyezett, ez a projekt a mai napig fut. Benjáminnal először 2022 tavaszán léptem fel együtt az APP egyik koncertjén, ekkoriban ő még a Szent István Konziban tanult Fábry Boglárkánál, aki felhívta rá a figyelmemet. Amikor legelső alkalommal próbáltunk, körülbelül negyven perc közös játék után tudtam, hogy ő egészen kivételes tehetség. Fantasztikus adottságú, nagyon széles spektrumú, zenei értelemben is rendkívül tájékozott előadó, alkatilag is mindene megvan, ami ehhez a szakmához kell, és főleg megvan benne az az alázat, ami nélkül szerintem nincs nagy zenész. Nem utolsósorban pedig a személyiségét is nagyon kedvelem.
Hogyan körvonalazódott a koncert ötlete, mi alapján állt össze a műsor? Ha jól tudom, Ligeti György Continuum című darabja volt a kiindulópont.
Így van, Benjivel régóta terveztük, hogy ennek a már eredeti formájában is őrületes kihívást jelentő csembalódarabnak a marimba-átiratát előadjuk, ami meg is történt még az egyik APP-s koncerten, és ettől annyira meglódult a fantáziánk, hogy felvetettem neki, miért ne rakhatnánk össze akár egy egész estés duó programot? Nagyon örültünk, hogy a Magyar Zene Háza is ráállt erre az ötletre, hiszen amikor kitaláltuk, hogy Mauricio Kagel L’art bruit című darabját is játszani fogjuk, onnantól kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a műsort az itteni Koncertterem színpadán lenne a legjobb előadni. Tehát azt mondhatjuk, hogy Ligeti darabja volt a csíra, amiből a koncert ötlete kialakult, és a Kagel-darab hozta a produkciót a Zene Házába.
Kageltől két darab is elhangzik a koncerten. Mi az ő jelentősége zeneszerzőként, és miért tartjátok fontosnak bemutatni a műveit a magyar közönségnek?
Nagyon közel áll hozzám Kagel, fontos zeneszerzőnek tartom, ennek ellenére nem nagyon ismerik Magyarországon még a zenészek sem, pedig elég nagy az életmű, és jelentékeny darabok vannak benne. 1996-ban ismertem meg személyesen, amikor a híres darmstadti nyári újzenei kurzus ötvenedik alkalmára meghívtak tanárnak. Itt hallottam egy koncertet, amelyen egyik saját kamarazenekari művét vezényelte, hihetetlen erős élmény volt. A L’art bruit-t szintén ’96-ban hallottam először, és egyből elhatároztam, hogy én is elő fogom adni. Állati furcsa humora van Kagel zenéjének, különösen ennek a darabnak, amely lényegében szólódarab, de az az alcíme, hogy „Solo für Zwei”, magyarán ez egy kétszemélyes szóló: van egy főjátékos és egy segéd. Ebből kifolyólag van egy erős szcenikus jellege, kifejezetten koreografikus színpadi mozgást igényel, csakúgy, mint a szerző legtöbb műve. Ráadásul a mostani előadásban én alakítom a segédet, és Benji lesz a főjátékos.
A duók mellett mindketten előadtok egy-egy szóló műsorszámot is – ezekről mit érdemes tudni?
Én játszom majd Frederic Rzewski To the Earth című művét, Benji pedig David Langtől a The Anvil Chorust. Utóbbit akkor hallottam először, amikor zsűritag voltam egy nemzetközi versenyen, ez a darab is azonnal megfogott. David Langet egyébként szintén ismerem személyesen a 90-es évek közepe óta. Rzewski műve pedig egy homéroszi himnuszra komponált vokális darab, amelynek a szövege a kottában ógörögül, angolul és németül szerepel, a legtöbb előadáson az angol változat hangzik el, én viszont nagyon szerettem volna magyarul előadni, így felkértem egy volt tanítványomat, Sirokai Mátyást – aki azóta sokkal inkább az irodalom felé kanyarodott el –, hogy készítsen egy költői igényű fordítást a szövegből, azóta ezzel játszom a darabot. Rzewskivel szintén jó kapcsolatom volt – utólag tűnt fel, miután összeállt a koncert műsora, hogy az előadott szerzők közül mindenkivel személyes ismeretségben voltam és vagyok, kivéve Fredrik Anderssont.
A magyar közönség számára is talán az ő neve a legkevésbé ismerős. Mit lehet tudni erről a svéd szerzőről, hogy került a műsorba az ő darabja, és mi köze van a Mikuláshoz?
Megmondom őszintén, magam sem tudok róla semmit. Amikor az amerikai Yale Egyetemen tanítottam, egyik délután, miután lementek az órák, Robert van Sice kollégám kezembe adta a verőt, és annyit mondott, hogy „Gyere, játsszunk valamit!”, majd kirakta elém a The Loneliness of Santa Claus kottáját. Akkor is egyből éreztem, hogy valami különlegessel találkoztam. Ez egy nagyon csendes, nagyon szép darab. Tényleg olyan, mintha arról a 364 napról szólna, amikor senki nem gondol a Mikulásra, ő pedig ott ül magányosan a rénszarvasai között, és várja a következő karácsonyt.
Milyen a felkészülés a koncertre? Hogyan játszik együtt valaki, aki már többször körbeturnézta a világot, egy pályája elején álló fiatal tehetséggel?
Benji őrületesen inspirál engem. Ennyi pályán töltött idő alatt az lett a tapasztalatom, hogy akkor vagyok a legjobb formában, ha olyanokkal játszhatok együtt, akik ösztönzőleg hatnak rám, ez mindig hatalmas erőt ad. Egyáltalán nem vagyok szólista-típus, ha van valami, ami igazán jól megy nekem, az a különböző energiák összefogása, és azonos irányba terelése. Azt pedig közel harminc évnyi oktatás után szintén megértettem, hogy miközben az ember tanít, maga is tanul. Mikor Benjivel együtt próbálunk, akkor is rengeteget tanulok tőle, szó sincs arról, hogy én lennék a mester, ő meg a tanítvány, teljesen egyenrangú kamarapartnerek vagyunk. Ilyen értelemben semmit nem érzékelek a 43 év korkülönbségből, pedig ez bizony annyi!
Bár ez ütőhangszeresek esetében kifejezetten adott, de ettől eltekintve van egyfajta pedagógiai célzata is annak, hogy a pályakezdő előadóművészek minél hamarabb tapasztalatot szerezzenek a jelen (és a közelmúlt) zenéjének előadásában?
Már bocsánatot kérek, de ez lenne a normális út! A bécsi klasszika idején például a közönség nem Mozart kettővel korábbi zongoraversenyére volt kíváncsi, hanem a következőre. Mindenki a saját korának a zenéjével foglalkozott, ez volt az alapállapot, ami a klasszikus zene világában, a 20. század során sajnos teljesen felborult. Ha megnézed a jazzt vagy a popzenét, ott ez ma is így van – ezért is van ekkora közönségük. Viszont azért az Amadinda fennállásának négy évtizede alatt azt is láttam, hogy a közönség, amennyiben hitelt ad egy előadónak, olyan dolgokat is szívesen meghallgat tőle, amiket egyébként nem ismer. Rengeteg olyan koncertünk volt, ahol a közönség biztosan nem ismerte a szerzőket, akiktől játszottunk, de miattunk eljöttek, és érezhetően úgy voltak vele, hogy ami nekünk ennyire fontos, arra talán érdemes jobban odafigyelni. És ez a lényeg. Akik arról beszélnek, hogy azért nem játszanak kortárs zenét, mert a közönség nem szereti, ésatöbbi – ez totális mellébeszélés. Azért nem játsszák, mert lusták megtanulni azt a zenei nyelvezetet, hiszen a különböző zeneszerzői stílusok tulajdonképpen nyelvek. Tény, hogy 1945 után hatalmas robbanás történt, ami a zenei nyelvek sokféleségét illeti, és ezzel sokszor nem könnyű tartani a tempót, de Arthur Rubinstein mondta, hogy egy zenésznek csak azt kell eljátszania, ami őt megszólítja, és ezzel mélyen egyetértek. Ha igazán megérint egy darab, és azt előadom, annak lesz egy olyan kisugárzása, amit a közönség is érezni fog.
Interjú: Pap Péter András
Március 26-án egy igazán emlékezetes estére készülhetünk, ugyanis a Kossuth-díjas Amadinda Ütőegyüttes alapítója, a magyar kortárszenei élet doyenje, Rácz Zoltán, valamint az ütőhangszeres szakma egyik legnagyobb ígérete, a mindössze huszonegy éves Mohácsi Benjámin közösen állnak a Magyar Zene Háza színpadára. Műsorukon Ligeti György és Steve Reich művei mellett az argentin származású Mauricio Kagel két kompozíciója is elhangzik, melyek közül az egyik magyarországi bemutatóként kerül a közönség elé. A duók mellett mindketten előadnak egy-egy szóló produkciót is, Frederic Rzewski és David Lang műveit.
