-(1).jpg)
A legtisztább kapcsolódás – Sztojanov Georgi szerzői estje a Magyar Zene Házában
Vannak pillanatok az életben, amikor arra kényszerülünk, hogy megálljunk. Számot vetünk azzal, ami elmúlt, ránézünk arra, ami előttünk áll, és megerősítjük azt, ami jelenvaló. Ez a megállás a mi döntésünk is lehet, akárcsak az, hogy egyedül vagy társakkal együtt tesszük. Sztojanov Georgi és művészbarátai egy ilyen megállásra, az idő megállítására, azaz inkább közös útra hívják a közönséget április 24-én este, a Zene Háza Koncerttermébe. Követve őket, az irányt mutató hangot keresve olyan tapasztalatokat érinthetünk, mint a születés, a szerelem, a halál, a betegség, a remény, a hit, a kapcsolatok és a boldogság. Sztojanov Georgival, az emberi hang szenvedélyes kutatójával erről az út- és hangkeresésről beszélgettünk.
Mi mindent jelent számodra az emberi hang?
Csodálatos dolog, talán a legközvetlenebb eszköz egymás felé. Eszembe jut a koktélparti-hatás: amikor egy zsúfolt buliban rögtön észrevesszük, ha valaki a mi nevünket mondja, és onnantól kezdve azt a hangot jobban követjük. Ugyanez a hatás a hangszeres és énekes műfajokban is jelen van. Amint megszólal egy emberi hang, rögtön odafülelünk. A zenei kifejezés nagyon sok része tanult, de az emberi hang képes ösztönös szinten megszólítani minket. Ha valaki nevet, sír vagy segítségért kiált, azt értjük minden nyelven. Ezért, ha bármilyen közegben hallasz egy emberi hangot, akkor kultúrától függetlenül kiszűröd, hogy mi a kapcsolódás magja. Az emberi hang számomra maga a legtisztább kapcsolódás.
Milyen formákban mutatkozik meg ez a kapcsolódás az április 24-i koncerten?
Nagyobb ívet szeretnék a zenéből felfűzni, kapcsolódva az életközépi válság témájához. Megállunk középen és körülnézünk: mi volt, és mi lehet még? Útmutatást kérünk az útvesztőben, és keressük a hangot, ami utat mutat. A sokszínűség alapvető élményem: három országban, három országból vagyok, sokféle szubkultúrában mozgok, és imádom ezt a kavalkádot, ezt is szeretném megjeleníteni. Örök kérdés számomra, mit és hogyan őrizzek meg az átélt tapasztalataimból? Egy érzelmi hullámvasút is ez a program, a gyagyától a nagyon megrázó darabokig. Az útkeresést különböző témákba szedem: keressük a hangot a szerelemben, a családban, a múltban, és keressük akkor is, amikor elveszítünk valakit. Végig járjuk, mikor és hol kereshetjük a hangunkat, amíg rá nem kényszerülünk, hogy belül találjuk meg.
Mesélj erről az útról!
Az este egy szép nyitánnyal, Dowland Time stands still című zenéjével indul, amelyet feldolgoztam. Meg tudjuk-e állítani az időt? Ez a téma is vissza-visszatér a koncerten. Aztán jön a szerelem, amikor másokban keressük a hangot. Különböző formáit mutatjuk meg vicces-vidám csellóval, hisztérikus és kiszámíthatatlan furulyával, meghitt gitárral. Ezt követi az egésznek a fonákja: „Rájöttem, hülye voltam, amikor azt hittem, hogy jót kell cselekedni.” Mégsem másokban kell a hangot keresnünk, magunkra maradunk, és megszólal egy szakítós csellódarab. Majd itt hangzanak el a vendég-zeneszerzőnk, David Gorton új dalai (Songs of Solitude), amelyeket a saját veszteségélménye inspirált. Később rájövünk, hogy itt már nem maradhatunk, útnak kell indulnunk. Megismerjük a labirintusvárost, amit csak a szerencsések hagyhatnak el. A barátokkal közös hangot is jelenti számomra a Statues near the grave című darab, amit – kicsit bizarr módon – Katának, azaz Koltai Katalinnak írtam születésnapjára, aki nagyon régi barátom. A múlthoz kapcsolódva az egyik első darabomat, a Tavaszi szél feldolgozását is beillesztettem a műsorba.
Egy ilyen program összeállítása nagy belső munkát is kíván. Milyen érzés újra elővenni a korábbi műveidet?
Alkotóként mindig abból írok, ami éppen történik velem, a személyes történeteim ott vannak a zenéimben. Visszanézni ezekre a zenékre olyan, mint visszanézni mindarra, ami előidézte őket. Például, hogy milyen érzés szeretni valakit. Valakit, aki lehet, hogy beteg lesz. Lehet, hogy el is veszítjük őt. Édesanyámhoz kötődik a Falak című kórusművem, amely elhangzik bolgárul, majd magyar fordításban is. Majd a Nunc dimittis („Most bocsásd el, Uram, szolgádat”) szól imaként. A Stretched már a megtalált hang zenéje, megnyugvás az út végén. A koncert lezárásaként egy szúfi misztikus költő, Háfiz verse emlékeztet minket arra, hogy néha túl sok minden van az agyunkban és a szívünkben, és elfelejtjük, hogy igazából a boldogság miatt vagyunk itt. Ez a részlet a pozitív kicsengésről, a hangokkal való gyógyításról is szól. Egy középkori filozófus, Boethius írta, hogy háromféle zene van: a belső zene, ami a test zenéje, az univerzum zenéje, és az a zene, amit mi teremtünk. Az általunk megszólaltatott zene funkciója, hogy az első kettőt összhangba hozza. Ezzel gyógyítunk. Ha mást nem, akkor magunkat, és azokat, akiket el tudunk érni a hangunkkal.
Szép motívum az útkeresésen belül, hogy nem állsz majd egyedül a színpadon, hanem mindig társakkal leszel. Mi az, ami összeköti számodra az este előadóit?
Mindannyian énekelnek, a hangszeres előadók is. A három énekesnő, Süle Dalma, Herczku Ágnes és Polonyi Artemisz három különböző diszciplínából érkezve mutatja meg, mennyire különböző lehet az emberi hang, és hogyan illenek egymással mégis össze. Hallunk klasszikus koloratúrszopránt, gyönyörű népi éneket, és egy jazzből jövő, régizenéből is merítkező hangot, tercettként. Koltai Katalin kifejlesztett egy speciális gitárt, külön csoda ez, amit Ligeti-gitárnak hív. A mágneses bundoknak köszönhetően mozgatható capokkal játék közben tudja áthangolni a gitárt, és olyan hangzásokat tud átfogni, amelyeket eddig nem lehetett lejátszani. Ő valójában egy gitár-feltaláló és gitár-varázsló. Irene Sorozábal is elképesztően különleges, ő is zeneszerző és elvégzett egy teljes ének szakot, amellett, hogy a legkülönfélébb furulyákon játszik egyszerre, akár három szólamban. Gondolom, Rohmann Ditta elbűvölő csellójátékát nem kell bemutatnom a hazai közönségnek. Mindegyik kamarapartneremben megvan az éles elme és a tartalmas érzelem egyensúlya. Magával ragadó, ahogy kommunikálnak, és amilyen gondolatisággal, aprólékosan felkészülnek, megértik és megértetik a zenét.
Interjú: Belinszky Anna
Mi történik velünk, ha elveszítjük az utat, ha nem találjuk a hangot, amely vezethetne minket? Létezik-e egyáltalán az a belső hang, amely ha alig hallható is a minket körülvevő zajban, mégis képes intuícióként irányt mutatni az életünkben? Hogyan találhatjuk meg ezt a hangot, és tehetjük belső tanácsadónkká? Az emberi hang, bármilyen formában is jelenik meg a zenében (vagy akár azon kívül), azonnal képes felkelteni a figyelmünket és mély kapcsolatot teremteni gondolatok és érzések között. Változatossága és lehetőségei teszik az egyik leggazdagabb hangszerré.
