-(1).jpg)
A szerb és a horvát nép magyarországi zenei hagyományait visszük tovább
Vujicsics-interjú Eredics Gáborral
Ünnepelni jön május 11-én a Vujicsics együttes a Magyar Zene Házába. Az 50 éve Pomázon alakult formáció töretlen erővel és lendülettel játssza és népszerűsíti a délszláv zenéket, főleg a szerb és a horvát népzene magyarországi hagyományait bemutatva. Eredics Gáborral az együttes történetének mérföldköveiről, a névadó Vujicsics Tihamérról és természetesen a május 11-i koncertről beszélgettünk.
Kerek jubileumot ünnepel idén a Vujicsics együttes. Ötven év hosszú idő, de vajon amikor Pomázon elkezdték a zenélést, volt-e bármilyen elképzelésük, hogy mi lehet a formáció sorsa, kifutása?
Semmi ilyesmire nem gondoltunk, éppen olyan ártatlanul indult a mi együttesünk története, ahogy általában lenni szokott. Mindannyian klasszikus zenei tanulmányokkal kezdtük a zenei pályánkat a pomázi és a szentendrei zeneiskolákban, ahol sokszor egymás kamarazenei partnerei voltunk. Később alakult belőlünk egy fúvószenekar Pomázon, ami egyre szebben szólt. Népzenei átiratokat is játszottunk, és az egyik vasárnap délelőtti próbára benyitott egy szerb fiú, Nyári Iván – őt is ismertük a zeneiskolából –, azzal, hogy van egy táncegyüttese, és lenne-e kedvünk nekik zenélni. Volt kedvünk, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy hallás után is lehet zenét tanulni, nemcsak kottából. Sok kólót tanultunk így, és tetszett, hogy az emberek azonnal táncolni kezdtek rá, de nemcsak a táncegyüttesben, hanem a helyi szerb közösség ünnepein is.
Ráadásul közben beindult a táncházmozgalom is. Pomázon érezhető volt ennek a hatása?
Mi a táncházmozgalom gyermekei vagyunk, hiszen azonnal hívtak minket táncházakba zenélni, főleg a Közgázra. Ezekben a táncházakban mindig volt magyar zenekar, ami a magyar táncrendeket húzta, és voltunk mi, akik a délszlávot, a fiúk és lányok pedig a széki mellett beálltak a kólóba is. Persze, mi is elmentünk Székre és többfelé is Erdélybe zenéket tanulni, de hamar rádöbbentünk, hogy ha már pomáziak vagyunk, és Pomázon a szerb hagyomány a legmeghatározóbb, akkor nekünk a pomázi-csobánkai-budakalászi hagyományt kell tovább éltetni. Illetve a délszláv családi kapcsolataink is kijelölték számunkra ezt az utat.
Az 1977-es Ki mit tud? győzelemnek mi volt a legfontosabb hozadéka?
Ott már Vujicsics együttesként szerepeltünk, és a Ki mit tud? országos ismertséget adott. Vujicsics Tihamér Pomáz szülötte volt, és az egyik budakalászi búcsúban beállt közénk zenélni, ami óriási élmény volt. Elmondta, hogy most elutazik Damaszkuszba, de amint visszatér, keressük egymást. Boldogok voltunk, hogy megszólított bennünket, mert addigra már elkezdtük kicsit mélyebben is bogarászni ezeket a zenéket, és nemcsak úgy játszottuk őket, ahogy a helyiektől hallottuk, hanem tanulmányoztuk a baranyai dallamokat, és a belgrádi rádió népzenei műsoraiban is hallgattunk archaikus muzsikát. Nagyon vártuk haza Tihamért, borzasztó volt, amikor a halálhíre érkezett. Amikor a gyászév letelt, az iránta való tiszteletből felvettük a nevét, és attól kezdve ez a név kötelezett bennünket sok mindenre.
Például arra, hogy nem hagyhatták és nem is hagyhatják abba?
Pontosan, illetve arra, hogy egyre mélyebben merüljünk el ebben a zenében. A repertoárunk szerb és horvát dallamokon nyugszik. Színesítésként makedón dallamokat is játszunk, de alapvetően ennek a két testvérnépnek a magyarországi hagyományait visszük tovább.
Sőt, adják is tovább, legyen szó a saját családjaikról vagy a tágabb környezetükről.
Úgy érzem, minden évnek komoly tétje volt az együttes történetében. Mert amellett, hogy zenéltünk, kicsit kutatóknak és zenetanároknak is kellett lennünk. Tulajdonképpen először saját magunkat tanítottuk meg arra, hogyan kell például tamburázni, aztán az is izgalmas feladat volt, hogy a felgyűjtött anyagokat koncertpódiumra vigyük, ahol pedig arra is figyelni kellett, hogy milyen közegnek játsszunk éppen. Ilyenkor nagy hasznát vettük a klasszikus zenei tanulmányainknak. Ami a családban való továbbadást illeti, az nagyon sikeresen, mindenféle kényszer nélkül működött, hiszen a Söndörgőben négy Eredics-gyerek – unokaöcséim – zenél, a ViGaD-ban pedig Vince fiam. De azt is tudtuk, hogy ennek a zenei világnak a megőrzése akkor lesz hosszútávon sikeres, ha intézményesített formában is tanulhatják a fiatalok, ezért zeneiskolát alapítottam, illetve a Zeneakadémia népzene tanszékének megszületése is az én zenei stratégiámon alapult.
A Zene Házás műsoruknak a 2001-es, Podravina című lemezük kölcsönözte a címét. Mit fogunk hallani május 11-én a koncertteremben?
Januárban a Fonóban egész éves ünnepi sorozatot hirdettünk meg, ugyanis nemcsak magunkat ünnepeljük idén, hanem Vujicsics Tihamért is, aki ebben az évben lenne 95 éves. Ez a koncertsorozat lehetőséget ad arra, hogy más-más tematika szerint alakítsuk ki a műsorokat. A Magyar Zene Házában baranyai zenész barátainkkal fogunk fellépni, illetve a Csepel-szigeti délszláv közösséget is képviseli két nagyszerű zenész. A Podravina című lemezünknél arra törekedtünk, hogy ezekre a zenékre lehessen táncolni, de akkor is élményt adjon, ha csak hallgatjuk. Az album – azáltal, hogy a szerb származású Vujicsics Tihamér és a nagy magyar néptánckutató, Martin György horvát gyűjtését dolgozza fel – egyben azt is bizonyítja, hogy a hazai szerb és a horvát közösségek kapcsolatait nem jellemezte a politikai szembenállás, hanem sokkal inkább az együttműködés. A május 11-i koncerten a közönség meghallgathatja, hogy milyen gyönyörűek ezek a dallamok, milyen letisztult módon hordozzák a kedvességet, és hogy a végtelen tisztaság mellett megjelenik bennük a Drávamellék természeti szépsége is.
Interjú: Nagy Viktória
Fotó: Kása Béla
A magyarországi délszláv zene legendás zenekara és vendégeik a Drávamellékről
2024-ben ötven éves a hazai tradicionális zene egyik emblemetikus zeneara, a délszláv népzenét játszó Vujicsics. Ennek alkalmából a Zene Házába egy olyan jubileumi műsorral érkeznek, amelyen a Podravina, a Drávamellék térségéből származó dallamok jelentik a főcsapását, a vendégek pedig a Pécs térségéből származó zenészbarátai a Vujicsicsnak.
