.jpg)
„Élőben előadni, számomra ez a zene valósága” – Tindersticks-interjú
Március 2-án, vasárnap adja második koncertjét Magyarországon, ezúttal a Zene Házában az elmúlt bő harminc év egyik legeredetibb, legmívesebb popzenekara, a Tindersticks. A kvartett frontemberével, Stuart Staples-szel beszélgettünk Zoomon a koncert előtt sok minden más mellett arról is, hogy miért a kedvenc állata – és talán jó analógia zenekarára – a lassan mozgó, makacs szamár, hogy mit tanultak pályafutásuk alatt a zeneiparról, hogy miért jó most a zenekaron belüli dinamika – és hogy miért is kell látni a Tindersticks-et a Zene Házában.
Milyen a kapcsolatod manapság a szamarakkal? Az első válogatáslemezetek címében szerepel az állat, a 2001-es Can Our Love… borítóján egy szamárral ölelkezve vagy látható, és a 2016-os The Waiting Room című LP borítóján is látható egy szamármaszk, sőt, ha jól látom, abban a szobában, ahol most tartózkodsz, a háttérben is ott van egy játékszamár.
Igen, ez itt az alteregóm. Nem is tudom, szerintem csak egyfajta rokonságot érzek ezzel a lassan mozgó, makacs karakterrel. Mindig is volt egyfajta kapcsolódási pont köztem és a szamarak között.
Már a kilencvenes években az évtized egyik ünnepelt zenekara volt a Tindersticks. Hogyan éltétek meg az akkori sikereket és hogyan hallod mai füllel az akkori lemezeket?
Azt hiszem, jelenleg nagyon sok a nosztalgia a kilencvenes évek iránt. Most ez zajlik. és meg is értem, hogy miért, hiszen az egy nagyon pozitív időszak volt. Kicsit olyan, mintha reménnyel telve tekintenék vissza rá. De azt hiszem, a zenekar számára ez egy kicsit másképp zajlott. Mi a saját kis enklávénkban voltunk, egy másik térben és időben, miközben zajlott körülöttünk a kilencvenes évek. Teljes mértékig elszakadtunk a mainstream zenétől, a mainstream ötletektől. Szóval ez egy nagyon különleges időszak volt számunkra. De nagyon is a saját világunkban éltünk. Amikor az első két albumunkat készítettük, bármi is történt odakint, az nem igazán hatott ránk, nem igazán kapcsolódtunk hozzá. E mögött az éppen akkor zajló felszíni pozitivitás mögött sok hamisság is meghúzódott. Volt ez az úgynevezett macsó lad-kultúra, amely például egy bizonyos módon kezelte nőket, és ami egy bizonyos módon is hatott a nőkre. Mindent áthatott ez a hamisság, a tévét, a média minden ágát. Szóval elég vegyes érzéseim vannak a kilencvenes évekkel kapcsolatban. De az kétségtelen, hogy számunkra ez egy különleges időszak volt. És a magunk kis köreiben nagyon jól éreztük magunkat. Londonban persze igen élénk zenei színtér működött akkoriban is, aminek kétségtelenül részesei voltunk, olyan zenekarokkal éreztünk rokonságot, mint a Gallon Drunk vagy a Stereolab. Volt egy kis színtere a hasonló gondolkodású embereknek, aminek kevés köze volt ahhoz, ami azon kívül zajlott.
A 2006-os pár éves leállás után a zenekar fele nem tért vissza veletek. Ez mennyire változtatta meg a dalszerzési dinamikát a Tindersticksen belül?
Azt hiszem, két változata létezik a Tindersticksnek. Az első csodálatos és elképesztő volt öt évig, különösen, amiatt, amit említettem, hogy nem vettünk tudomást a külvilágról. Senki nem befolyásolt bennünket, csak a saját dolgunkkal törődtünk. Aztán egyszercsak a zene lett a munkánk, a fő bevételi forrásunk. Valósággá vált. És azt hiszem, attól a pillanattól kezdve fokozatosan elvesztettük az örömünket abban, amit csináltunk. Eljutottunk 2003-ig, és egyszerűen nem éreztük magunkban kollektív vágyat arra, hogy folytassuk, miközben mindannyian ragaszkodni akartunk hozzá. Néhány évbe telt, mire ezt mindannyian elfogadtuk. Én közben csináltam néhány szólólemezt. Egyszerűen látni akartam, hogy mi zajlik bennem a zenekaron kívül. Amikor 21 éves koromban találkoztam Daviddel (David Boulter billentyűssel), lényegében akkor kezdődött a Tindersticks. Szóval minden, amit 20 éven át csináltam, ehhez a formációhoz kötődött. És ez kezdett szétesni a szemünk előtt. Nem csak számomra, mindenki számára, nehéz dolog volt. 2005, 2006 körül ez már mindenki számára nyilvánvaló volt. Aztán miután elkészítettem a szólóalbumokat, David és Neil (Neil Fraser gitáros) azt mondták, talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy tovább lépjünk, próbáljunk ki valamit zenekarként. Újra eltöltöttünk néhány hétvégét hárman együtt, újból éreztünk valamit közösen. Szerencsénk volt, hogy találkozhattunk Dan McKinnával (a zenekar új basszusgitárosa), aki óriási hatással volt a zenekarra. És aztán véletlenül – mindkét találkozás teljesen véletlen volt –, találkoztunk Earl Harvin dobossal. Ezek az emberek bekerülnek a zenekarba. Soha nem azonnali dolog, még akkor sem, ha nagyszerű zenészekről beszélünk, hogy az emberek teljesen megértsék egymást, és mélyen együtt tudjanak zenélni. És az első két, részben velük készült albumon, a 2008-as The Hungry Saw-on, a 2010-es Falling Down a Mountainen ez talán érezhető is. De azt hiszem, amikor eljutottunk a következő lemezhez, a 2012-es The Something Rainhez, történt valami. Valahogy összekapcsolódtunk. És azt hiszem, azóta mindig teszünk egy lépést előre közösen. És ez lényegében nem másról szól, mint arról, hogy mi öten vagyunk egy szobában. Mindannyian különböző országokban élünk. De ha összejövünk, akkor valaminek történnie kell. Mindenki nagyon sok erőfeszítést tesz bele a zenekarba, szóval muszáj, hogy valami jó jöjjön ki belőle. A 2000-es évek elején volt olyan pillanat, amikor a zenekarral ültem és azon gondolkodtam, hogy vajon ez-e a legjobb eszköz a saját kreativitásomnak? És ezen a ponton nem tudtam igent mondani. Ellenben azzal, ahol most tartok, és tart a zenekar. Annyi energia van körülöttem. Annyi ötletem van, az emberek hajtanak előre. Negyven éve zenélek Neillel, de még mindig meg tud lepni. És remélem, hogy én is meglepem őt. Egyszerűen élvezem az energia áradását.
Ahogyan arról te is beszéltél már korábban, az elmúlt bő tíz év kiadványai egyfajta folyamatos egymásra reagálásban születtek. A 2016-os The Waiting Room sorlemez után kísérleti munkákon, filmzenéken dolgoztatok, így a 2019-es No Treasure But Hope egy tiszta, természetes album lett, viszont arra reakcióban a 2021-es Distractions meg a zenekar egyik leginkább elrugaszkodott, kísérleti munkája. Beállt egy ilyen a természetes működési folyamatotok ezekkel a lemezekkel?
Igen, nagyon is erről van szó. De azt hiszem az is benne van még ebben, hogy a No Treasure But Hope előtti két-három évben, amikor a High Life című filmzenét készítettem, az számomra hatalmas munka volt, rengeteg idővel, rengeteg elkötelezettséggel. Annyira kísérleti jellegű volt, hogy a végén több mint egy évig voltam a stúdióba bezárva, mint egy űrhajóban. Szóval mire eljutottunk a következő projekthez én csak zenélni akartam a srácokkal, gitározni akartam. Tehát a No Treasure But Hope ebből a szituációból egy nagyon naturalista lemezként jött ki. A dalok szerintem nagyon erősek, de valahogy úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Volt két ötletem, a folytatást illetően, de jött a világjárvány, és egyedül maradtam ezekkel az ötletekkel. Ebből alakult ki a 2021-es lemez, és ugyan a végén össze tudtuk rakni közösen egy stúdióban, de valahogy mégis egy fragmentált valami lett belőle. Ebből következett, hogy a következő lemez, a tavaly megjelent Soft Tissue előtt az első döntésünk az volt, hogy szükségünk van egy kis együttlétre, hogy csak szabadon lehessünk egymás társaságában, kötelezettségek nélkül. És ez remek döntés volt, ezalatt az időszak alatt nagyszerű dolgok történtek. És én a No Treasure But Hope természetes együttzenélését és a Distractionskísérletibb megközelítését szerettem volna összeházasítani. És azt hiszem, valahogyan ez meg is történt. Szóval úgy érzem, hogy majdnem visszatértünk arra az ösvényre, amelyet a The Waiting Room után elhagytunk. A legutóbbi lemez mintha egy természetes továbblépés lenne The Waiting Room után. Úgy, hogy közben annyi minden mást is megtettünk.
Érezni az új lemezen az együttjáték örömét, ami szabadabb zenéléssel párosul.
Azt hiszem, számunkra ez akkor valósul meg igazán, amikor koncertezünk, ilyenkor érzi az ember, hogy miért csinálja ezt, hogy hol a helye a világban. Ha egy stúdióban készítesz felvételeket, az nagyon absztrakt, és lehet, boldog leszel tőle, lehet, hogy kielégíti a kreativitásodat. De ezt élőben előadni, számomra ez a zene valósága. Érezned kell, hogy milyen hatással van az emberekre az a zene, amit alkotsz.
Karrieretek során széles spektrumon voltatok jelen a zeneiparban. Az első kislemezetek egy általatok alapított kiadónál jelent meg. Aztán a Tindersticks volt pseudo-indie kiadónál, ami beolvadt egy nagykiadóba, majornél, gigantikus indie kiadónál, ikonikus indie kiadónál, mire lecövekeltetek ismét a saját lemezcégnél és 2012 óta stabilan ott jelennek meg a lemezeitek. Mit tanultatok a lemezkiadásról, a zeneiparról pályátok során?
Azt hiszem, minden az embereken és a hozzáálláson múlik, a körülötted lévő embereken, a körülötted lévők hozzáállásán, olyan ez, mintha egy közös utazáson lennél emberekkel, amit jó megosztani. Az induláskor hoztunk egy döntést, de nem hiszem, hogy felfogtuk ennek a döntésnek a következményeit. Rengeteg választási lehetőség állt előttünk. És az alapján választottunk, hogy mit éreztünk néhány ember iránt. És ezek az emberek a dolgok általános rendszerében, egy nagyobb gépezet rendszerében eldobhatónak számítottak. Tudod, hogyan értem. És ezt az elején nem láttuk. Azt hiszem, ez talán egyike azon kevés döntéseknek, amiket megbántam. Amikor az Island kiadóhoz kerültünk, a Universalhoz, abba már nem volt beleszólásunk. Ezek után 2001-től a Beggars Banquethez átszerződni nagyon pozitív dolog volt. Jó szívvel gondolok vissza erre, és Martin Mills kiadóvezetőre, aki még abban a pozícióban is, amiben van, igazai ember maradt. Az, hogy most ebben a helyzetben vagyunk, amikor önrendelkezhetünk, saját döntéseket hozhatunk, számunkra tökéletes. Együttműködünk egy kis kiadóval, a berlini City Slanggel, akik remek emberek. Számunkra működik ez a modell. Van a támogatás mögöttünk, van körülöttünk lelkesedés, ami szintén nagyon-nagyon értékes. Ez egy olyan helyzet, hogy választhatunk, hogy kikkel dolgozzunk, ahelyett, hogy valakivel szükséges lenne együttdolgozni. És azt hiszem, számomra is így egészséges mindez.
Többször is láttam már a Tinderstickset élőben és számos koncertlemezetek is tanúskodik róla, hogy a zenekar élőben is sokféle módon képes életre kelteni dalait. Már ősszel is zajlott egy szakasza a mostani turnénak. Milyen koncertre számíthat a Zene Háza közönsége?
Negyvenöt koncertet játszottunk tavaly, és a végén a beszélgetéseink teljesen természetes módon vezettek oda, hogy mi a következő lépés? Mit fogunk ezután csinálni? Mikor próbálunk újra? Mi van ezzel a dallal? Mi a helyzet azzal az ötlettel? Amikor ott van az energia az emberek között, azt nem tudod irányítani. Amikor ez megtörténik, az viszi előre a dolgokat. Szóval most egyszerűen csak élvezem a pillanatot. És remélem, hogy ez folytatódik sokáig, akkor is, amikor Budapesten játszunk, ami egy következő, hat hetes koncertetap kezdete lesz. Ha annak vége, akkor végeztünk a Soft Tissue albummal. Akkor jön igazán a következő kérdés, hogy merre tovább? De azt hiszem arra kell tartani, amerre az energiák terelnek bennünket. Fontos számunkra, hogy ezeket a koncerteket öttagú zenekarként játszottuk. Mindenki keményen dolgozik, keményebben, mint valaha, hogy hogyan lehet színpadra állítani azt, amit előtte a stúdióban megszülünk. Kellett egy kis idő, mire magunkra találtunk, de most úgy gondolom, hogy ez az egyik legjobb döntés, amit meghozunk. Később tavasszal lesznek olyan koncertjeink, ahol vonósokkal és rézfúvósokkal is együtt zenélünk. Most jobban aggódom azon, hogy ezek nem befolyásolják-e majd ezt a dolgot, ami köztünk kialakult ezen a turnén. Most egyszerűen tudjuk, hogy mit fog tenni a másik, mielőtt megtenné, nagyon nagy a harmónia.
interjú: Dömötör Endre
A Tindersticks a kilencvenes évek elején úgy tűnt fel a brit popzenében, hogy nagyjából előzmény nélkülinek hatott, és teljesen ki is lógott mindenféle trendből. Kiemelkedően egyedi zenéje egyfajta sajátos kamarapop volt, míves hangszereléssel, vonósokkal, nagyívű dalokkal, és megkapó szövegekkel, rögtön a klasszikus kategóriába landoló albumokkal. A kilencvenes évek egyik ünnepelt zenekara a 21. századra is átmentette jó formáját, és továbbra is megbízhatóan működik, mi több, a 2024. szeptemberében megjelent legújabb, Soft Tissue című albuma ismét csúcsformában mutatja a formációt. Tiszta szerencse, hogy ennek a lemeznek a turnéjával láthatjuk őket ismét Budapesten.
