Tindersticks (GBR)

A Tindersticks a kilencvenes évek elején úgy tűnt fel a brit popzenében, hogy nagyjából előzmény nélkülinek hatott, és teljesen ki is lógott mindenféle trendből. Kiemelkedően egyedi zenéje egyfajta sajátos kamarapop volt, míves hangszereléssel, vonósokkal, nagyívű dalokkal, és megkapó szövegekkel, rögtön a klasszikus kategóriába landoló albumokkal. A kilencvenes évek egyik ünnepelt zenekara a 21. századra is átmentette jó formáját, és továbbra is megbízhatóan működik, mi több, a 2024. szeptemberében megjelent legújabb, Soft Tissue című albuma ismét csúcsformában mutatja a formációt. Tiszta szerencse, hogy ennek a lemeznek a turnéjával láthatjuk őket ismét Budapesten. 

A Tindersticks mindig is a dúsan hangszerelt, szép, nyugodt zenéjéről volt híres, és náluk a megbízható minőség a megbízható munkatempóval is párosul. A Notthinghamből indult formáció magja – Stuart A. Staples énekes-gitáros, David Boulter billentyűs és Neil Fraser gitáros-vibrafonos – 1992 óta változatlan, 2006 körül ugyan egy rövid időre leálltak, majd némileg átalakulva indultak újra 2008-ban, de az új tagok új hatásokat, és lendületet is hoztak magukkal. Az 1993-as debütálásnak, és az 1995-ös második LP-nek egyaránt a kilencvenes évek legjobbjai között a helye, de az 1997-es Curtains és az 1999-es Simple Pleasure sem nagyon maradnak el azoktól, hogy aztán a 2000-es évek eleji és az újraindulás utáni lemezekről is elmondható legyen ugyanez. A 2012-es The Something Rain kifejezetten erős kiadvány, és a most megjelent új album is hasonlóan emlékezetes lett. Melankólia, költőiség, dallamosság, romantika, szentimentalizmus, szenvedélyesség mind jellemzi a Tindersticks-hangulatokat, zeneileg pedig a trendek fellett álló zongorás-gitáros, szépen hangszerelt kamarapop, ami hol a soulos, hol a jazzes-popos, hol a poroszkáló slowcore-os irányok felé kalandozik el kicsit, újabban az ambientes art-pop is jó hívószó a zenéjükre, amit persze amúgy is inkább érezni kell.

A zenekar híres arról is, hogy filmzenéket készít, a kiváló francia rendező, Claire Denis számos filmjének a Tindersticks jegyzi a teljes zenéjét, de az együttes frontembere rendezőként is jegyez egy izgalmas dokumentumfilmet (Minute Bodies: The Intimate World of F. Percy Smith), amit szintén zenekarával zenésített meg. A legújabb Soft Tissue album egy felfelé szálló ágban mutatja a zenekart, amikor az elmúlt bő tíz év kiadványai egyfajta folyamatos egymásra reagálásban születtek. A 2016-os The Waiting Room sorlemez után kísérleti munkákon, filmzenéken dolgoztak, így a 2019-es No Treasure But Hope egy tiszta, természetes album lett, viszont arra reakcióban a 2021-es Distractions meg a zenekar egyik leginkább elrugaszkodott, kísérleti munkája. Ezúttal pedig szándékosan közelítették a két szélsőséget egymáshoz, az együttjáték örömét szabadabb zenéléssel párosították.

A Tindersticks-ben mindig erős a vágy arra, hogy olyan helyre jussanak el, ahol addig nem jártak. Garantált, hogy a Zene Házában is visznek magukkal erre az utazásra.