Szubjektív! Batta András sorozata - Addio!

A címben szándékosan nem írtam le ezt a szót: zenetörténet. Noha az én esetemben persze minden mögött az van: a tanulmányok és több, mint 40 év tanítás. De a zenetörténet számomra egyre inkább egy olyan eszközzé válik, aminek segítségével a nagy zenék mögé láthat és főként: hallhat az ember, és a zene inspirációjára beleképzelhet olyan dolgokat, amelyek vagy igazak, vagy nem, de mindenképp erősítik a találkozás élményét.

Szubjektív? Persze, hogy az: szubjektív fantáziák olyan pillanatokról, amelyekre csak ez a mély és szárnyaló művészet képes. A zene mellé szavakat hívok segítségül, de a lényeg a gesztusokban és a közösen hallgatott zene élményében van. A zene misztikáját próbálom átemelni egy ismeretterjesztő szertartásba. Aki akar, persze tanulhat is belőle, de fontosabb maga az út, amely a zenéhez és rajta keresztül a titkok felé vezet. Lassítsuk le együtt az időt egy röpke, s mégis végtelen órára!

„Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni...” - sokszor idézzük, bár már nem is emlékszünk, kitől. Egy szép francia költemény kezdődik így. Van egy sora: „Az ember magából is otthagy egy kicsit”. A mai szubjektív zenei elmélkedésben azt kutatom, hogy mit hagytak magukból a csodás búcsú-zenék szerzői. Mert bizony a nagy zeneszerzők tudtak igazán búcsúzni, minden műfajban és minden életkorban. Dufay, Schubert, Mozart, Verdi, Wagner és a többiek – mind máshol, mástól búcsúztak. De egy közös: ezek a zenék megrendítő, misztikus pillanatok. Itt valóban igaz, hogy a „komoly” zene egyben „szomorú” zene is – ahogyan a „könnyű” zenészek szarkasztikusan állították. Persze ők is sokszor búcsúztak műveikben, méghozzá milyen szépen! A „Szubjektív”-sorozat második része a búcsúzásról szól.