TELTHÁZ - Szubjektív! Batta András sorozata – Dívák & Ikonok #2

Primadonnák, dívák... Fizikai értelemben sokszor tiszavirág életűek, mégis halhatatlanok, nemcsak művészetük révén, hanem azokkal a művekkel is, amelyeket ihlettek, vagy akár létrehoztak. Sorsuk tragikus és egyben felemelő. Pompás, botrányos, misztikus lényük, létük örök téma, médiákban és magánbeszélgetésekben egyaránt. Az ő világukba, történeteikbe léphetünk majd be a Zene Háza következő időszaki kiállításán, amelyet egyenesen Londonból, a Victoria és Albert Múzeumból importálunk. A „Díva” a showbusiness fellegvárában máris százezreket vonz, és májustól Budapest lesz azon kevés városok egyike, ahová a nemzetközi térben ellátogat. Ez – a Dívák & Ikonok című, májusban nyíló időszaki kiállítás – adta az ötletet a „Szubjektív” újabb mini-sorozatához, amelyben Batta András három szeánszban idézi meg elsősorban az opera és a popzene díváit, művek, zeneszerzők, látványtervezők, stílusok hatósugarában.

A hollywoodi hangosfilm korai dívája, Mae West mondta ki az angolszász világban szállóigévé vált mondatot: „Ha jó vagyok, akkor nagyon jó vagyok. De ha rossz vagyok: akkor még jobb!” (I’m not an angel, 1933) Ezen az estén olyan szereplőkről lesz szó, akiknek megjelenése végzetes következményekkel járt. Poppea, a római kor hírhedt kurtizánja, akit Néró császár emelt a trónra, egyszerre csak felbukkant a laza erkölcsű Velencében, Claudio Monteverdi utolsó remekében (1642). Velencében kedvelték az olyan operákat, amelyekben tomboltak a féktelen ösztönök, és burjánzott az intrika. A romantika azonban nem kultivált ilyesmit. Annál nagyobb szenzáció volt, amikor színpadra került egy zabolátlan cigánylány, Carmen, aki a személyes szabadságáért még az életét is odadobta az általa választott férfinak. Nietzsche istenítette ezt a figurát. Valószínűleg Salome is tetszett volna neki, ha megéri: a lány, aki a hevesen kívánt csókra egy érte levágott fejjel forr össze... A 20. század fordulóján sorra nőttek a „romlás virágai” (Baudelaire); a színpadokon és korai filmeken nílusi kígyóként tekeregtek a végzet asszonyai. Provokatív művek, botrányos hősnők: a polgári erkölcs tiltott gyümölcsei. Általuk kapcsolódik össze a művészet és a magánélet. Bennük alakul át és születik újjá a díva fogalma.