Évszázados varázslat

Miben különbözik egy bárzongorista repertoárja egy klasszikus vagy akár egy jazz-zongoristáétól?

A bárzene az egyik legszínesebb műfaj, ami csak létezik. Még ha szóban nem is kommunikálunk a közönséggel, fel kell ismernünk, hogy a vendégeknek mik a zenei szükségletei. Ennek megfelelően meríthetünk a klasszikus zene népszerűbb rétegéből, a francia chansonokból, amerikai dzsessz-sztenderdekből, opera- vagy operettegyvelegekből, filmzenékből, a ‘60-as, ‘70-es és ‘80-as évek popszámaiból. Emellett nem árt, ha a jelenkor slágereiből is felkészülünk.

Hol lehet ezt a repertoárt megtanulni?

A rendszerváltás előtt az Országos Szórakoztatózenei Központ minden vendéglátóhellyel kapcsolatban állt, hiszen kivétel nélkül állami vállalatok voltak. Ugyanez a szervezet gondoskodott a vendéglátásban dolgozó művészek tanításáról. Sőt, a zenészeknek félévente vizsgát kellett tenniük, ahol kategóriákba sorolták őket, és igazolványt kaptak az eredményről. Elvben még mindig létezik ez a központ, de a hatásköre megszűnt, mióta a cégek magánkézbe kerültek. Az A kategóriás zenészek klasszikus képzettségű művészek voltak, repertoárjuk a klasszikusoktól az operetten át a jazzig több száz darabból állt, hangszertől függetlenül. Ők játszhattak a legelegánsabb belvárosi éttermekben és szállodákban. A skála B és C kategórián át az úgynevezett regiszterig terjedt, az ide sorolt művészek Budapesten legfeljebb helyettesítőként léphettek fel.

Én a Zeneakadémián diplomáztam klasszikus zongoristaként 2004-ben. A családomban mindenki zenész, és a bárzene is korán megragadott. A repertoár túlnyomó részét otthon tanultam meg. Édesapám jó barátja volt Torma Rudolf, minden idők egyik leghíresebb bárzongoristája. Az egyik vendég egyszer leült mellé, hogy listát írjon a repertoárjáról, és valami 800 vagy 1000 tétel után kifogyott a tolla.

Nemcsak bárzongorista, hanem az Operaház balettkorrepetitora is vagy. Hogyan fér meg egymás mellett ez két világ?

A balettosoknak minden délelőtt 10-kor részt kell venniük egy tréningen, amelynek során különféle gyakorlatokat végeznek a napi próbák előtt. A zongoristának ilyenkor improvizatív zenét érdemes játszania. A kész klasszikus művek azért nem szerencsések, mert lehet, hogy a metrum stimmel az adott gyakorlathoz, de a tempó nem, így meg kellene erőszakolni a zenét. Ezekbe az improvizációkba mindig beleviszem a bárzenei slágereket és lazább hangulatot, amit a balettosok nagyon szoktak élvezni.

Jól sejtem, hogy másként kezelitek a műveket, mint egy klasszikus zenész?

Persze, ez a varázsa az egésznek. Eljátszhatjuk a számokat úgy, ahogyan a szerző leírta, de utána más stílusokba, lüktetésbe, tempóérzetre ültetjük át: páros metrumból páratlanba tesszük, swingeljük, latinossá alakítjuk… Ehhez elengedhetetlen a magas szintű technikai és zenei tudás. A dallam azonban mindig felismerhető marad; a bárzene ebben nagyon különbözik a jazztől, amelyben sokszor csak a zenészek tudják követni, mi az alap és hol járnak ahhoz képest egy húszperces improvizáció során.

Mennyire jut ma tér Magyarországon vagy akár külföldön a bárzongoristáknak?

A pandémia a vendéglátással együtt a mi szakmánkat is tönkrevágta, a többség elment futárnak, biztonsági őrnek, takarítónak. De a bárzene már akkor hanyatlásnak indult, amikor megkezdődött a privatizáció. A cégek egyre inkább le akarták faragni a kiadásaikat: ha futott egy hely, azért nem alkalmaztak zenészt, mert minek, ha meg nem ment olyan jól az üzlet, akkor nem tudták megfizetni. Ez nem magyar jelenség, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is így van, Svájc az egyetlen kivétel. A szektor a lehető legpontosabban mérhető haszon felé mozdult el, márpedig a zene pénzben nem kifejezhető többletszolgáltatás: nem lehet kiszámítani, hogy mennyivel több whiskyt vagy bécsi szeletet fogyasztanak a vendégek, ha van zene, mint ha nincs. A közönség is megváltozott. A múlt évszázadban, a média ugrásszerű fejlődése előtt még sokat kértek a vendégek, és betéve tudták azokat a magyar és külföldi slágereket, amelyekre a repertoár épült.

Miért alapítottad meg a Magyar Bárzongoristák Egyesületét?

A legfőbb célunk a hagyományőrzés. A bárzenélés egészen az 1800-as évek végéig visszavezethető, és úgy érzem, nem foglalkozunk eleget a múltunkkal. Oktatásra is hatalmas szükség lenne, hogy kineveljünk egy új generációt, akik a mai negyvenes vagy még idősebb korosztállyal azonos színvonalon művelik a műfajt. Az 1900-as évek kezdetétől olyan zongorista- és zeneszerzőzsenik zenéltek a vendéglátóhelyeken, mint Cziffra György, Eisemann Mihály, Szabó József, Kertész Kornél, Turán László, Totth Menyus, Horváth Jenő vagy Seress Rezső. A többségüket rég elfeledtük, pedig a legnagyobb nyugati zenészek vették át a szerzeményeiket, és ma is megérdemelnék, hogy megismerjük őket. Cziffra György az egyetlen, akire széles körben emlékeznek. Bár az élete egyik legnehezebb szakaszában dolgozott bárzongoristaként, sohasem tagadta, hogy ez is az identitásának része. Parafrázisaival a klasszikus színpadra is felcsempészte a legjobb bárzenészek attitűdjét és briliáns improvizációs készségét.

Interjú: Molnár Fanni

Liget-bár, 2022 – Cziffra Györgyre emlékezve 

Zongoravirágok – Hommage a Cziffra György