Ez egy lebegtetett történet

Szépen tele van az idei koncertnaptára, közel ugyanannyi fellépése lesz, mint 2019-ben. Mennyire hiányzott a koncertezés az elmúlt két évben?

Azok közé tartozom, akiknek igazi örömforrás a koncertezés. Nagyon rosszul esett, hogy folyamatosan tologatni kellett a dátumokat, amikor nem lehetett fellépni. De aztán hála a közönség jóindulatának és megértésének, végül – ha később is a tervezettnél, de az összes koncertet be tudtuk pótolni. Némi büszkeséggel a hangomban mondhatom, hogy megmaradtak a teltházak. Ez nagyon jól esett nekem és az egész stábnak is. De mindenképp azt mondhatom, hogy nagyon hiányzott a koncertezés.

Jelenleg is kétféle zenekari felállással koncertezik, és az utóbbi időben a diszkográfiájában is a koncertlemezek a jellemzőek, ahogyan az élő fellépésekben is sokféle típusún vehet részt a közönsége, az akusztikustól az egészen nagyszabásúig. Van még olyan koncerttípus, amit szívesen kipróbálna, de még nem volt erre lehetősége?

Van egy – velem együtt – héttagú és egy tíztagú koncertfelállásunk, a helyszínek befogadóképességétől függően változik, hogy melyik formációval lépünk fel. A nyár folyamán például több szabadtéri színpadon is a nagyobb zenekarral koncerteztünk. Állandóan próbálok kitalálni valami mást, mint ami eddig volt, főleg a nagyobb koncertre. A dalok és a vendégek kiválasztása nyilván az egyik ilyen eszköz: hogy honnan vesszük elő a dalokat, mikor játszottuk utoljára azokat a számokat. Nagyon fontos számomra, hogy a közönség tudja, hogy ugyanarra a helyre, ugyanazzal a műsorral sosem megyünk. De persze nincs is olyan nehéz dolgom. Az egyik utolsó arénás koncerten Presser Gábor, szinte állandó vendége ezeknek a legnagyobb koncerteknek, engem is meglepve azt mondta, hogy ő összeszámolta és 97 dalt írtak nekem a Dusánnal. Ez persze az első szólólemezemtől máig tartó időszakot ölel át – és pontosan jelzi azt, hogy van miből válogatni. Persze minden lemezen vannak olyan dalok is, amelyek nem működnek élőben, viszont sok esetben nem is azzal a szándékkal születtek, hogy mindenképp előadjuk őket.

A trilógia utáni Tizenegy dal viszont egy relatíve nagyobb szünet után érkezett 1982-ben, és intimebb hangulatú lemez lett az előzőekhez képest.

Így van, és ez is olyan lemez, amiről számos dalt sokkal sűrűbben játszunk, mint másokat. A 34. dal, Az ünnep, a Hadd legyen, a De nincs béke… és a Ne várd a májust. Ahogy most összeszámoltam lényegében felveszi a versenyt az első lemezzel.

Ha kisebb blokknak tekintjük a következő két lemezt, akkor szép párt alkotnak, hiszen az Édes évek visszatekintés, a Metro-dalok újragondolása, a Szép holnap pedig már címében is előretekintés. Ez esetleg koncepció is volt eredetileg?

Én nem nagyon hiszek a koncepcionális lemezekben. Egy lemez az adott időszak dalainak válogatása. Mindig legalább három dallal több született meg az előkészítő fázisban, mint amennyi végül rákerült a lemezre. És ez persze kényelmes helyzet volt, mindig ki lehetett válogatni a számunkra akkor legjobbakat. Ehhez hozzátartozik az is, hogy eleinte én több dalt írtam, de aztán ez elmaradt, ahogy jöttek sorban a lemezek. Egyszerűen abból az elhatározásomból alakult így, hogy sorba raktam egy adott készülő albumhoz az elkészült új dalokat, és az soha nem számított, hogy ki volt a szerző, mármint leginkább az, hogy én voltam-e az, vagy sem. Mindig a tíz-tizenkét legjobb dalt választottam ki, és ha ebbe nem esett bele tőlem egy sem, akkor az cseppet sem zavart.

Az elmúlt két évtizedben viszont inkább a koncertezés és a koncertlemezek jellemezték a pályáját, de még ekkor is akadtak nagysikerű kiadványok, és az eddigi utolsó stúdióanyag, az Egypár barát is különleges kiadvány. Mi ennek a története?

Abban az időben elkezdtem nézni, hogy az én korosztályomhoz tartozó világsztároknak, például Billy Joelnek, mindnek volt egy duettlemeze. De persze a miénk nem azért lett, hanem egyszerűen hozza magából a műfajban eltöltött idő mindezt. A koncertezések során összegyűlt már annyi duettpartner, hogy érdemes lett ebből egy lemezt összehozni. De az utóbbi albumok közül érdekes még a Körtánc – Kóló sorsa, pontosabban a címadó dal története. Sosem hittem volna, hogy az Apám hitte trónon levőségét valami is ki tudja ütni. Minden előadónak előbb-utóbb kialakul egy záróblokkja, amiben egy dalnak kötelező a helye. Nekem az Apám hitte lett ez a dal. 2011-ben, amikor a Körtánc – Kóló lemez megjelent, volt egy Aréna-koncert és itt mivel lemezbemutató volt, természetesen lejátszottuk a Kólót is egy adott blokkban. Nekem azonban volt egy titkos tervem, magamat is izgalmi helyzetbe hoztam ezzel, hogy hátha akkora siker lesz a koncert végén, hogy kell még egy ráadás, és eljátszhatjuk még egyszer a Kólót. Azt tudni kell, hogy én korábban ilyet még nem csináltam, azaz nem ismételtem egy dalt, amit már az adott este eljátszottunk, de itt erre készültem. Miután lementünk a végén, ott álltunk a színpad szélén, és baromira izgultunk, hogy kitart-e a taps annyira, hogy még egyszer visszamehessünk, és eljátszhassuk a Kólót. És hál’ Isten, ez így történt. Ekkor már a kivetítőkön – előre ittunk a medve bőrére – megjelent a dal szövege. Szerencsére nagyon jól fogadta a közönség. Mindez, meg aztán a következő időszak koncertjei meghatározták, hogy a Kólót nem lehetett kihagyni a végéről. Úgyhogy most már inkább azzal küzdök, hogy hogyan ne legyen sztereotip a koncertek vége, mert most már persze tudja és várja a közönség, hogy ezzel zárjunk. De egyelőre nem találtam ki a megoldást.