.jpg)
Isten Veled, Pityu!
Nemrég hunyt el Sára Ferenc koreográfus, néptáncos, a hazai táncházmozgalom egyik emblematikus alakja, aki éppen egy éve még színpadra lépett a Zene Házában a Mozsika és Gardon című gyimesi esten. Idén év elején fellépett a Zene Házában a Muzsikás 50. születésnapját ünneplő koncerten Éri Péter, vagy ahogyan mindenki ismerte, Éri Pityu, a zenekar egyik alapítója, a magyar táncházmozgalom emblematikus alakja is. A jövő vasárnap nevelőapja, Martin György néptánckutató emléke előtt tisztelgő műsorunk szerkesztésében is szerepet vállalt és fellépőként is vártuk a koncertre. Erre azonban sajnos nem kerül már sor, utánozhatatlan hangszerjátékát már csak felvételekről hallhatjuk ezentúl. Az alábbi mondatokban Salamon Soma, a Magyar Zene Háza tradicionális programjainak szerkesztője emlékezik barátjára és mesterére, Éri Péterre, mindenki Pityujára.
Egyszer, egy nagyon régi (vagy tán nem is annyira régi) őszi estén két kiskamasz kölyök kopogtatott a tordasi Petőfi utca egyik házának ajtaján, Krisztián és Soma. Zenekart alakítottak, de nem igazán volt hangszerük hozzá. Akkor este kaptam tőled az első kavalomat.
Pityu, mennyi minden voltál, mennyi minden vagy te egyszerre!
A Martin György táncfilmjein fel-felbukkanó, a felvevőberendezéseket kezelő kisfiú, Tinka nevelt fia, aki már gyerekkorától óriások mellett nevelkedett, s aztán maga is azzá vált. Aki már akkor is táncházas és "népi fej" volt, amikor még nem is létezett táncházmozgalom. Mundruc első táncos tanítványa, az első pesti táncházas gyerek, aki legényest tudott táncolni. A Mérába családostul befogadott srác, akinek azóta is minden porta és szív megnyílik Kalotaszegen. Aki az elejétől kezdve a népzene és a néptánc értő, alázatos művelésének egyik leghozzáértőbb és egészen biztosan legjobb szívű szelleme. S aki tudásával ugyan sosem kérkedett, de mindig kész volt átadni azt bárkinek, aki nyitott szívvel érdeklődik.
Az első budapesti táncház vaskezű bőgőse, a Sebő zenekar legendás felvételeinek zenésze. A Muzsikás pótolhatatlan tagja, akinek keze alatt a történelem legszebb népzenei feldolgozásai keltek szárnyra, s akinek köszönhetően a népzenénk ezerféle értelmezésben, ezer helyre jutott el a világban, és ezerféle lélekbe talált bele nyílegyenesen. Aki a zenén és az évtizedes barátságokon keresztül örök, elnyűhetetlen kötelékeket kovácsolt magyar, ír, balkáni és ki tudja hány néphez tartozó zenék és zenészek között. Tinka szellemi örököse, aki a zene mögött is mindig csak a zenére figyelt, a szépségre, az értékre, az ideákra, sallangoktól, felesleges gondolatoktól mentesen. Aki a világ bármely szegletéből tudott mutatni olyan dallamot, ami bárkit végérvényesen a népzenéhez kötött, aki meghallotta.
A nagy karimájú kalap alól felszálló szivarfüst és gyönyörű hangok. Rendíthetetlen kontrakíséret, buzuki, töröksíp, kaval, hosszifurugla és ki tudja hányféle hangszer hangja. És az az énekhang... A hang, ami oly sokszor, olyan egyszerűen, szépen, keményen közölte azokkal a fránya zsandárokkal, hogy hogyan is néz ki egy magyar betyár utazólevele...
A mesterem, aki nélkül soha nem lett volna belőlem az, aki vagyok. Aki a zöldfülű furulyás gyereknek nem csak hangszert adott, hanem a zöld fülét rányitotta a világ ezerféle népzenéjére is. Aki két olyan barátomnak az édesapja, akikkel gyermekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, barátságban és zenében egyaránt. Akinek a konyhaasztalánál vagy épp nyáron a fa alatt mindig volt számomra hely, és olyan történetek, amik után gazdagabban távoztam, mint ahogy érkeztem. Akitől kaphattam, tapasztalhattam valamicskét Tinka szelleméből, még úgy is, hogy soha nem találkozhattam vele.
És ott, annál a tordasi konyhaasztalnál ülve mindig rá lehet látni a könyvespolcra, és azon ott van annak a két taknyos kölyöknek a fényképe, akik kavalt kunyerálni jártak nálad azon a régi (vagy tán mégsem olyan régi) estén, hogy aztán évtizedekre ott ragadjanak: másztak át a kerítésen hozzád, beugrottak egy kávéra, mielőtt indult a busz, ostromolták az ajtódat, amikor betlehemeztek, locsoltak, sibáztak, szilvesztereztek, mulattak, vagy szomorkodtak. És tán még többször olyankor, mikor semmi különleges alkalom, vagy apropó nem volt, csak Te, Ági, a zene és a barátság. De sokat ültem nálad, Pityu, és mégis milyen kevésnek érzem azt az időt most...
És mindezeken túl, a barátom voltál, Pityu, és az is maradsz mindörökre. Amikor Ági elment, én tudtam, hogy nagyon fáj neked.
Pár napig nem hívtalak, nem akartam alkalmatlankodni. Aztán mikor beszéltünk, csak annyit mondtál: Soma, köszönöm a barátságodat. És hiába érzem ugyanezt a szeretetedet most is, de azért nagyon, de nagyon jó lenne, hogy mikor átmegyek hozzád a Petőfibe (szigorúan a kerítésen, pedig már alig férek át a résen), akkor most is ott ülnél és mesélnél nekem további évtizedeken át. De nem lehet, mert most nagyon messzire mentél, Pityu, és nem talállak majd ott az asztalnál. Egy másik asztalnál ülsz már, együtt Tinkával, Joli nénivel, Ágival. De ha egyszer én is arra járok majd, remélem lesz egy szék ott nekem is. És kérlek, majd folytasd a történeteket, és mesélj még nekem, mert egy örökkévalóságig tudnám hallgatni. És ott, akkor éppen egy örökkévalóságnyi időnk lesz rá.
Pityu, köszönöm a barátságodat. Isten veled.
Salamon Soma
Fotó: Németh Anna
