TELTHÁZ - Inota Showcase: Max Cooper 3D live

Az elektronikus zene leplombált műfaji dobozain túli, vagy éppen azokat egymásba nyitó, esetleg rajtuk keresztülsikló és csak néhány elemet átmentő, vagy mindent radikálisan lebontó-újjáépítő mikrouniverzumok különösen gyakran vonzzák magukhoz a kritikákban az önazonos jelzőt - nem véletlenül, hiszen az a művész, amelyik eljut odáig, hogy már ne érdekeljék a zsánerek kódexei, jó eséllyel előbb talál rá a saját nyelvére, mint bárki más. Nyelvre, ami, ha különböző arányokban is, de jellemzően reflektál önmagára, illetve az őt körülvevő világra, és izgalmasan mesél valamit mindkettőről, azok viszonyáról.

Max Cooper ennek a zenésztípusnak az egyik legrégibb képviselője, amiben alighanem közrejátszott, hogy nem csak egy világra nyitott mezei gondolkodóként, de tudományos szinten is könyékig beletúrt környezetének megismerésébe: az informatika, a biológia és a big data metszéspontjában kutatta a rendszerszintű összefüggéseket, majd szerzett doktorátusi fokozatot – egészen pontosan a génszabályozó hálózatok evolúciójának modellezésére szakosodott, már amikor éppen nem a helyi techno klubban rezidenskedett. Nincs is rácsodálkoznivaló, hogy zenei dolgozatai – amik az egyértelműbb tánczenék felől az évek során az egyre absztraháltabb formák felé indultak el, az ünnepélyes dallamokat azonban mindvégig vezérlángként őrizve – gyakran az emberiségnek a világban elfoglalt helyéről sztoriznak.

Legutóbbi albumához, a 2022-es Unspoken Wordshöz ráadásul lebilincselő 3D-s vizuális műsort is rendel: aki ott volt az első INOTA Fesztiválon, annak azért kell újra-, aki pedig nem, annak azért érdemes először megnéznie az előadást, ami egyszerre több síkban látja el a szemlélőt vizuális táplálékkal. Coopert hazai supportként az INOTA Fesztivál vizuális- és fényművészei kurátorának és társszervezőjének, Besnyő Dánielnek, valamint a generativ vetítéseket, animációkat és audio anyagokat készítő Kiss Patriknak a CLOUDHITECTS nevű projektje kíséri: a performansz során Magyarország nagyszerű épületei alakulnak át virtuális pontfelhő-architektúrákká, az utazás során megfolyva, bomolva és egymásba morfolódva. A zenei oldal ugyanazt az ambivalens érzést igyekszik megragadni, mint amit a pontfelhők látványa okoz: klasszikus hangszerek nosztalgikus textúrái torkollnak kortárs elektronikába.