A testünkkel fogadjuk be, a lelkünkig hatol

Mielőtt a zene művészetté lett volna, sokkal fontosabb része volt az életünknek. Annyira korán jelent meg a mi emberi világunkban, hogy sokkal inkább kell róla evolúciós, közösségalkotó erőként és neurobiológiai vivőanyagként gondolkodnunk, mint művészetként. És ezzel nem a művészetet akarom le-, hanem a zenét felértékelni.

A zene, mint evolúciós erő

A LISTEN. kiállítás ebbe a korszakba régészkedi vissza a látogatót, hogy azokat a rétegeit tárja fel előttünk a zenének, amelyek a modern embernek már nem feltétlenül közvetlen tapasztalatai. Azzal, hogy a zenét bezártuk egy színpad keretei közé, sokkal inkább a művészeti oldalát helyeztük előtérbe. A színpad tulajdonsága, hogy ami ott történik, az idézőjelek között történik – egy absztrakt térben, amely megváltoztatja a zene kontextusát. A színpad elválaszt, sokszor fizikai, néha csak virtuális határt állít a produkció és a befogadó közé. Egy stadionkoncerten ez fokozottabban érezhető, mint egy kamarakoncerten, de szinte mindig igaz, hogy a színpadon kevesen csinálnak valamit magas színvonalon, és azt sokan nézik passzívan, akiknek a többsége nem is tudná utánuk csinálni. Mielőtt azonban a zene produkció lett volna, az arányok mások voltak: ugyan mindig voltak, akik vezették a zenélést – „vitték a prímet” –, de nem voltak passzív nézők, inkább résztvevők, „stakeholderek” voltak, alakítói voltak az eseményeknek, együtt énekléssel, tánccal, vagy ha mással nem, hát azzal, hogy szoros közösséget alkottak, a zenészek az ő történeteiket énekelték meg.

A zene kémiai folyamatokat indít el az agyban

A zenének ezt a közösségteremtő erejét a modern ember is érzi – azt, hogy a zene azt kívánja, hogy megosszák, hogy csinálni is, hallgatni is közösségi műfaj. Amikor pedig egy koncerten a kedvenc számod alatt úgy érzed, hogy legszívesebben az egész világot magadhoz ölelnéd, vagy amikor egy jobb focistadionban a szurkolók hagyományos közös dalát énekelve azonnal az „egy emberként” kifejezés jut az eszedbe, de még akkor is, ha libabőrös leszel egy számtól, az amiatt van, mert a zene kémiai folyamatokat indít el az agyban és különböző neurotranszmittereket (ingerületátvivőket), így dopamint, endorfint, szerotonint, oxitocint termel. Ezek olyan anyagok, amelyekért a drogpiacon rengeteget kell fizetni, a zene meg lényegében ingyen adja őket. Az oxitocin – amely például a közös éneklés vagy a közös dobolás, tehát a legrégebbi zenei formák hatására termelődik leghatékonyabban – érzelmekre lefordítva bizalom, csoportkohézió, összetartozás-érzés, amelyet a zenén kívül például az ölelés, a szülő-gyermek érintés termel, szóval elég erős cucc. De ezzel a trükkel működtek a katonaindulók, a zsoltáréneklés, a mozgalmi dalok és a szurkolói vagy tüntetési rigmusok is, és nagyjából minden, amit úgy szoktunk leírni, hogy „amikor úgy érzed, hogy valami nagyobbnak a része vagy”.

Csak kis túlzás van abban, amit úgy szoktam leírni, hogy a zenével neurobiológiailag csak édesanyánk éneklése, egy kisbaba ringatása, az orgazmus, egy nagy közös étkezés barátokkal (evolúciós értelemben az étel megosztása a hozzánk közel állókkal – lásd a LISTEN. nagy grúz étkezőasztalát) és még egyébként részben a csokievés tud versenyezni. Hogy mindez tudományosabban hangozzon: a zene az amygdala, a baloldali hippokampusz, a ventromediális kortex, és a striátum/törzsdúcok területeit aktiválja, amelyek nélkül nagyon szomorú lenne az életünk, mert ezek a leghedonistább részei az agyunknak, ezek osztják a jutalmakat.

És természetesen az is számít, hogy mennyire vagy érzékeny/nyitott állapotban, amikor hallod a zenét és mennyire fókuszálsz rá. Az erős érzelmi reakciók könnyebben jellennek meg, amikor egyedül vagy, mert akkor jobban figyelsz rá, kevesebb dolog vonja el a figyelmed. Szóval, ha libabőrös leszel, elsírod magad vagy hirtelen eufóriát érzel a zenétől, az azért van, mert a zene ölelgeti-simogatja éppen az agyadat, együttérzően vagy izgatóan, bátorítóan vagy kacéran.

Érzelmi és tudati csatornákat megnyitó zene

Azt nyilván mindannyian érezzük, hogy a zene olyan érzelmi és tudati csatornákat nyit meg bennünk, amelyekről a zene nélkül azt sem tudnánk, hogy léteznek és ha mégis, hol a nyitjuk. Viszont azáltal, hogy a zene ezeket megtalálja és megnyitja, a belső világunk térképe egyre részletesebbé válik és jobban el is tájékozódunk benne. Konyha-idegtudományilag (máshogy nem is tudnék) ez azért van, mert a zene hatására egyszerre számos párhuzamos folyamat aktiválódik az agyunkban, ráadásul az agy különböző területein. Ez egyszerűen szólva új átjárókat nyit, átjárhatóbbá, rugalmasabbá teszi az agyunkat, ami számos egyéb pozitív következménnyel jár. Ma már általánosan elfogadott, hogy zenetanulás és a zenehallgatás egészen kicsi kortól (annyira kicsitől, hogy már a terhesség alatt) serkenti a kognitív képességeket és a zenét tanuló vagy a zenével bensőséges viszont ápoló gyerekek az iskolában is jobban teljesítenek (amit persze sok más társadalmi tényező is befolyásol). Ugyanígy idős korban az Alzheimer-kór vagy a demencia egyik legjobb – persze nem mindenható - ellenszere is a közös zenélés másokkal vagy legalább a zenehallgatás. Ennek is vannak társadalmi okai, hiszen aki mondjuk nyugdíjas kórusban énekel vagy összejár kamarazenélni barátokkal, az nem szigetelődik el, valószínűleg többet is kommunikál.

Miért ilyen fontos nekünk a zene

A zene ezen komplex, egyszerre fizikai és lelki-érzelmi hatásmechanizmusáról intuitíve mindig is tudtunk és a legtöbben valószínűleg maguk is megérezték már (állítólag összesen 5% az aránya az emberiségben azoknak, akik immunisak a zenére, szegények). Arisztotelész, Pitagorasz, Marsilio Ficino mind hittek a zene gyógyító erejében, kísérleteztek is vele, de Platón is azt vallotta, hogy bár a zenét a testünkkel fogadjuk be, azon keresztül a lelkünkig hatol.

Daniel Levitin (neurobiológus-basszusgitáros) hipotézise szerint az evolúció során azok az ősember-közösségek, akik közösen énekeltek és/vagy doboltak, jobban kötődtek egymáshoz, jobban tudtak harcolni egymásért és bátrabbnak is érezték magukat a vadászatban, illetve a rivális törzsekkel folytatott összecsapásokban. Ezzel nőttek a túlélési esélyeik, aminek a következtében mi jó eséllyel olyan ősember-szelekció leszármazottai vagyunk, akik szívesen énekeltek és doboltak együtt, ami akár azt is magyarázhatná, hogy miért ilyen fontos nekünk a zene.

Mindettől nem elválasztható, hogy a zene alapvetően fizikai műfaj: rezgés, amelyet elsősorban fizikai szinten, a testünkkel fogadunk be. Amikor másokkal együtt zenélünk vagy hallgatunk zenét, ugyanarra a rezgésre szinkronizálunk. Erre azért is lehetünk ennyire fogékonyak, mert mi magunk is rezgünk. Nem csak arra gondolok, hogy a szívünk dobog, hanem hogy minden egyes sejtünk külön-külön rezeg (ami egy relatíve új, nagyjából 25 évvel ezelőtti felfedezés) – persze, végülis miért ne rezegnének, az atomok meg a molekulák is rezegnek. Az egész világunk rezeg tehát és benne mi magunk is, minden részletünkben. Nem csoda, ha nem csak részleteinkben, hanem emberi mivoltunkban is szeretünk rezegni, mások rezgését meghallani és egy rezgésre hangolódni velük.

Szöveg: Weyer Balázs